Sárospataki Füzetek 16. (2012)
2012 / 3-4. szám - KÖZLEMÉNYEK - Marjovszky Tibor: Egy bibliafordító válaszúton: Pákozdy László Márton
MARjOVSZKY Ti BOR eleddig új szavaival ? Ezt a kérdést megtárgyalni nem három ember dolga, vagy tizenháromé. Aszerint válik egyszerűbbé és gyorsabbá a fordítóbizottság munkája, hogy milyen végső utasítást kap. Ha nem kap — mint ahogy elmaradt a konferencia, és nem kaphatott és nem is kapott — szabadon gátolnak a viták minden nyílt kérdésben és a fordítás lassabban készül. Nagy tévedés volt, nagy melléfogás, hogy ezt a „nagy ugrást” meg lehet tenni a szuperrevízió felé. Egészen gyakorlati szempont, időt és költséget megtakarító, a fordítást meggyorsító összejövetel lett volna az a konferencia, amelyet évek óta sürgettünk. A takarékosság csak a dolgok ésszerű rendjének és egy folyamat törvényszerűségeinek a figyelembevételével erény, máskülönben tévedés, vagy rossz szokás, mely nagyon sokba kerülhet. Persze: egy amolyan konferenciára nagyon föl kellett volna készülnie minden résztvevőnek — a két próbafordítás kritikai ismeretéből. Persze: egy ilyen konferencia akkor lesz majd lehetséges, ha megtörtént az összes ó- és újszövetségi próbafüzetek bírálata, amiről beszéltem. Enélkül olcsó szónoklatok és meddő viták színhelye lesz a legjobb szándékkal összehívott bibliafordítói értekezlet is. Szemre gazdaságos, magra üres járat. Mit jelentsen tehát a fordítás jellegének a megállapítása a szuperrevízió számára? Egyházunk nagy tanítója Victor János 1940-ben egy rövid, de nagyon tartalmas, sőt bölcs cikket írt „A bibliafordítás problémája” címmel (Protestáns Szemle, 1940/49/101-105). Elmagyarázta, hogy a különböző, önmagukban jogosult szempontok más-más figyelembevételével többféle bibliafordítás készülhet. „Minden igényt kielégíteni nem egy, hanem csak több bibliafordítással lehet, és el kell vetnünk azt a gondolatot, hogy egy ’jó bibliafordításunk’ valaha is lehet”. (A hangsúly az egy szón van.) Victor János a következő három főváltozatot sorakoztatja föl: 1. irodalmi igényekkel készült fordítás, 2. theologiai szempontból készült fordítás, 3. istentiszteleti (liturgiális) szempontból készült fordítás. Innen folytatom tovább mondanivalómat. Ha tisztára irodalmi igényekkel dolgozunk, akkor az eredeti szöveg vagy kibicsaklik a „zamatos” magyar rövidítésekkel, közmondásszerű, népies fordulatokkal, vagy parafrázissá szélesedik, vagy egyenest „műfordítássá” válik, amelynek már kevés köze van az eredetihez (és még igazi költő is kéne hozzá). Vannak ilyen fordítások; lehet a Biblia szövegét még tipografice is „irodalom gyanánt” fölszolgálni. De ez a mi helyzetünkben megbocsáthatatlan luxus lenne. (Nem engedhetjük meg magunknak azt, amit pl. a hollandok. 1911-1951 között elkészült teljes új bibliafordításuk és máris újba kellett kezdeniük! Nem lehet egy régi szöveget túlcifrázni, túl-hollandítani, túl-maizni; a Bibliáét pláne nem! Az „In de Waagschaal” hasábjain annakidején írt kritikai, mintegy 20 cikkből álló cikksorozat egyik legnagyobb hibájaként rótta föl a konkordantivitás elvének elhanyagolását. Egyébként ez a cikksorozat mintát ad arra is, hogyan kell megbírálni egy bibliafordítást...) A theologiai szempont — ez a tiszta, gondos filológiaival szinte azonos — akkor érvényesül, ha a fordítót semmi sem tántorítja el a főkérdéstől: Mit mond a szöveg és hogyan mondja? (Ennek tisztázásával juthat ugyanis a hívő a másik kérdéshez: mit mond az Isten?) Az istentiszteleti (liturgiális) használatra szánt fordítás a tradíció, a megszokás pórázán jár. Nem tudja elviselni az újat; a régit, a liturgikusán bevettet, még ha érthetetlen is, tabuvá teszi. Ez a szempont szokott a jó új bibliafordítás legkomolyabb akadálya lenni (példa erre a Luther-fordítás revíziójának a története és egy német egyházi új bibliafordítás elmaradása mind a mai napig). Az a helyes, ha minden szempont a saját külön változó súlyának megfelelően 146 Sárospataki füze i ek 201 >/3-4
