Sárospataki Füzetek 16. (2012)
2012 / 3-4. szám - TANULMÁNYOK - Juhász Tamás: Kép és bálvány. A második parancsolat az ige egyházában
Juhász Tamás egymáshoz viszonyításával létrejön a hang, aszó, a mondat, a beszéd. Ha ezt az alapvető lelki nyilvánulást a lélek jól meghatározott utakon (módszerekkel) tovább rendezi (meghatározza, felosztja őket, következtetéseket von le belőlük, igazukat bizonyítja és rendszerezi), akkor ő — azaz maga az ember, aki ezeket a folyamatokat tudatosan végzi és megéli -, képzett lesz, vagyis az előbbi meghatározásokban említett képesség birtokában szellemi életet él és a világ szellemi alakításában, befolyásolásában részt is vesz. A képzésről szóló előbbi gondolatokat kolozsvári tanítóimnak bölcseleti és teológiai enciklopédiáján nevelkedve fogalmaztam. A kolozsvári bölcseleti iskolának (Böhm Károlynak) az arisztotelészi-kanti formális logika volt egyik alappillére. E közismert bölcseleti bevezetés szerint a lélek három alapvető tevékenységéből, a gondolkodásból, a képzeletből és az akaratból fejük ki az egész emberiség szellemi élete és kultúrája, a maga három területén: a tudományban, a művészetben és az erkölcsben. Sajnos, ez a kiváló bölcseleti iskola rosszul ítélte meg - valamilyen helytelen protestáns analogia entis alkalmazásával - az áhítat, kultusz és az abból „kifejlő’” vallás helyét és szerepét. A kultúra három területe - a tudomány, a művészet és az erkölcs — illetve az ezeket létrehozó három szellemi érték: az igazság, a szépség és a jóság ritkán, a lélek magasztos pillanataiban, valamilyen emelkedett állapotában egymásra tevődik, eszményi szintre jut, és hármójuk együtteséből létrejön egy negyedik érték, a szentség, s annak nyilvánulási területe: a vallás. Olyan ez a vallás-felfogás, mintha az újkantiánus érték-teológiában visszajönne az óegyházi—tomista séma: gratia non tollit sed presupponit et perficit naturam. A kijelentés közvetítette kegyelem nem rombolja le a természetet, tehát „a lélek életét és javait” sem2 II. Kérem, ne botránkozzék meg senki azon, hogy ilyen messziről érkezem tulajdonképpeni tárgyamhoz, a mai képi kultúra bírálatához. A lélek belső élete, és belső emberi öntudatosodásunk folyamata ugyanis képekből, a külvilág képeiből indul el, s ezért további fejtegetéseimben nem tagadni kívánom a képek jelentőségét, a velük való érzéki tapasztalás, gyakorlás és ismétlés fontosságát messzemenően elismerem. Alapvetően nem lehet és nincs is semmi kifogásom a képek ellen. Mint ahogy a református (zürichi, genfi és heidelbergi) reformációt sem valamilyen elvi művészet- ellenesség motiválta a szentképek eltávolításakor. Csak felületes vagy ellenséges 2 Makkai Sándor, A vallás lényege és értéke. Az Erdélyi Református Egyházkerület kiadása, Torda 1923; A lélek élete és javai. Az Erdélyi Református Egyházkerület kiadása, Cluj-Kolozsvár, 1922; Vö. Wolfhart Pannenberg, Anthropologie in theologischer Perspektive, Vandenhoeck und Ruprecht, Göttingen 1983.). Előbb való a kultúra, mint a kultusz?! A huszadik századi magyar erkölcsbölcselet nagyjai — Várkonyi Nándor, Kodolányi János, Hamvas Béla, Karácsony Sándor, Dobai István — alaposan cáfolták ezt az analogia entist, és tanították a kultusz elsőbbségét a kultúrával szemben. (Ennek a bibliai hitelességű gondolatnak ma már régészeti alátámasztását jelentheti Göbekli Tepe, a törökországi Anatólia területén, a szír határ közelében feltárt 12-13 ezer éves [!] kultuszhely. Vö. A. Schart és Jutta Krispenz szerk. Die Stadt im Zwölfprophetenhuch BZAW 428, Berlin/Boston: W. de Gruyter, 2012. 4-5. 112 Sárospataki füzetek 20.1 .a 3-4
