Sárospataki Füzetek 15. (2011)

2011 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Békési Sándor: Hit, hitvallás és egyéb tabutémák

Hit, hitvallás és egyéb tabutémák

fogalmazza meg a szív mélyén, amikor „szívvel hiszünk az igazságra”; az intentio, a szándék pedig az isteni igazság vállalása, és egyben aktív, missziós belső kényszer, amikor „szájjal teszünk vallást az üdvösségre” (Róm 10,10). A szándék sokkal több az istenélmény és istenismeret kimondásánál, mindezek mellett egzisztenciális döntés kifejeződése, a modus nivendi kinyilvánítása: „Én és az én házam az Úrnak szolgálunk” (Józs 24,15); vagy amit az első század mártírjai vallottak meg: „Christianus sum. Keresztyén vagyok”; vagy egész egyszerűen a hitvallásformulák egy szavában összefoglalva: „credo, hiszem”.

Az intentio-nzk is megvan a maga esztétikai vonatkozása. Figyeljük meg, hogy Pál az előbbiekben idézett, hitről szóló szavai közben gyönyörködve ismétli Ézsai- ás felkiáltását: „Mily szépek a békesség hirdetőknek lábai, akik jókat-s^épeket hirdetnek, ... akik szabadulást hirdetnek, akik azt mondják Sionnak: Uralkodik a te Istened!” (Róm 10,15; Ézs 52,7). Figyeljünk a kifejezésre: szépek az apostolok kimozduló lábai, s nyilvánvaló, hogy nem férfi szépségversenyről van szó, hanem az isten Igéje hirdetésének szépségéről, az evangélizációnak szépségéről, a sófárt megfújó, zsoltárt és himnuszt zengő áldott kényszer szépségéről, a Krisztust fölmutató szeretet szépségéről.

Az intentio szépségével hatalmas fordulat áll be: a hitvallás személyessége ezen az úton, a világ tudományos-elméleti környezetében megfogalmazódva, egyetemes igénnyel lép föl. Hallgassuk csak Ézsaiást; egy másik helyen először az inventio értelmében szólal meg: „Az Úristen lelke van énrajtam”, de már az intentio, a szádék értelmében így folytatja: „mert fölkent engem az Úr, hogy a szegényeknek örömöt mondjak; elküldött, hogy bekössem a megtört szívűeket, hogy hirdessek a foglyoknak szabadulást és a megkötözötteknek megoldást, hogy hirdessem az Úr jókedvének esztendejét” (Ézs 61,1-2). Ez már nem a személyi érintettség, hanem az egyetemes illetékesség hangja. Ami személyesen megfogant, világra akar jönni. Ami formát és alakot ölt, az formálni akarja magát a világot is. A hitvallás személyes, mert élményszerű; de szándékában egyetemes, mert meg akarja osztani ezen istenélményből nyert istenismeretét új teremtésként, mint a megtört kenyeret.

Ézsaiás idézett mondataiban az univerzalitáson kívül megtaláljuk a hitvallás két lényegi funkcióját, az inventio-1 éppúgy, mint intentiot a héber bas^ar igében. A bas^ar egyrészt azt jelenti: örömhír által örvend az istenfelismerés örömével; másrészt örömhírt hirdet.,34 szájjal és tettel a hitvallás intenciós értelmében; énekel, prédikál, tanít és mindezt a Lélek által a Logosz világalkotó kompozíciójával teszi. A hitvallás áldott kényszere hatására nemcsak művészi keretek között nyilatkozik meg, hanem a régit újjá váltja föl, új tartalmat és új műfajokat is teremt. „Énekeljetek új éneket az Úrnak, énekelj az Úrnak te egész föld! ... mert csodadolgokat cselekedett” (Zsolt 96,1; Zsolt 98,1; Zsolt 149,1). A hit alapjául szolgáló ujjongás formát bont, mert az új teremtéshez, új léthez új ének kell; az új bornak új tömlőre van szüksége. A hitvallás épp akkor válik bálvánnyá, amikor a megüresedett forma ismételtetik csupán, belső, tartalmi öröm és a szép késztetése nélkül, s a formulák istenítettnek az önmagát mindig újabb és újabb helyzetekben kijelentő és megmutató Isten helyett. Az egyház semper reformanda jelzője a hitvallásnak ezt intenciós gyönyörűségét feltételezi.

34 Emst Jenni, Claus Westermann: Theologisches Handwörterbuch %um Alten Testament. München, Zürich, 1978, 1.kötet, 904. h.

2011/1 SÁROSPATAKI FÜZETEK 91