Sárospataki Füzetek 15. (2011)

2011 / 2. szám - A HELVÉT HITVALLÁS III. ÉS IV. FEJEZETE - Istennek, Krisztusnak és a szenteknek képeiről

Először tisztázzunk egy adminisztratív kérdést. A Vulgata és Luther ezt az első parancsolathoz veszi, a tizediket pedig megfelezi. így az egésznek a számozása ná­lunk eltolódik. Mi a református beosztást helyesebbnek tartjuk, mert a mi tizedik parancsola­tunkat hiába vágják ketté, mind a kettő ugyanarról a dologról szól; viszont az első és a második parancsolatunk csak látszatra hasonlít egymáshoz. Ha közelebbről megvizsgáljuk, itt két egymástól egészen különböző dologról van szó. Az első pa­rancsolat a Szabadító Istenről szólt, ennek a másodiknak pedig azt a címet adhat­juk: A Láthatatlan Vezető. I. Vizsgáljuk meg azt a történelmi helyzetet, amikor Isten ajkáról elhangzott ez a parancs: „Ne csinálj magadnak faragott képet, sem semmi hasonlót ebbe.. "Akkor, amikor a zsidó nép kiszabadult Egyiptomból és megérkezett a pusztába, ez lett a legége­tőbb kérdése: Ki vezet bennünket innen tovább? Tudjuk, hogy Isten hozott ide bennünket. Azt is tudjuk, hogy honnan jöttünk. Csak azt nem tudjuk, hogy hová megyünk. Csak azt nem tudjuk, hogy ki vezet ki bennünket ebből az egyre nyomo­rúságosabbá váló pusztaságból. Erre a szorongató kérdésre felelt Isten, amikor azt üzente, hogy „Ne csinálj ma­gadnak faragott képet, sem semmi hasonlót ebbe.. ” Ha ugyanis azt kérdezzük, hogy mi­képpen juthat az ember arra a képtelen elgondolásra, hogy Istenről faragott képet csináljon magának, akkor aligha felelhetünk úgy, mint a materialista tudósok, hogy a primitív embert a játékösztön, a mesemondó vagy a festésre való kedv ösztönöz­te erre. Szó sincs róla! Az a határtalan nyomorúság, ami a Sínai-hegynél fogja el a népet, az csábítja őket, hogy áthágják a második parancsolatot. Amikor ez ember abba a helyzetbe kerül, hogy lépni kell egyszer, de ez a lépés a bizonytalanságba ve­zet, tovább kell menni, no de nem látom, hogy merre, ki után, akkor érkezik el az a szörnyen kísértő pillanat, hogy az ember képet, vagy valami hasonlót csinál Isten­ről, az ő vezetőjéről. Ábrahámot is utolérte ez a kísértés, amikor azt a parancsot kapta: „Ered/ ki a te földedből és a te rokonságod kös/ül és a te atyádnak hálából, arra a földre, amelyet én mutatok néked” (lMóz 12). Súlyos pillanat az, amikor egy bizonytalan világban itthagyta vala­ki a védelmet és biztonságot jelentő néptörzsét és rokonságát, és elindult egy olyan földre, amelyet egy láthatatlan vezető „mutat” neki. Ugyanez a nyomorúság kísértette Izraelt Egyiptomból egészen a Sínai-hegyig, sőt még azon túl is. Aki ismeri ezeket a történeteket, tudja, hogy milyen fáradságba került Izrael népének, hogy alárendelje magát Isten szabadító kegyelmének. Pedig Isten látható jeleket is adott a népének: nappal felhőt, éjjel tűzoszlopot. De Isten maga mindig láthataüan volt, és az is maradt. A látható jeleit pedig az ember téve­sen is magyarázhatja. Mert ki kezeskedhetik arról, hogy azok valóban Isten és nem a puszták csalfa délibábja? Ugyanez a helyzet Mózessel is. Isten a népnek bölcs előrelátással Mózes szemé­lyében látható vezért is adott. De ez a látható vezér sem volt elég kezesség. A nép Mózest minduntalan eltűnni látta a sátorban. Gyakran órák hosszáig nem került elő. Mit csinál ott? A nép tudta, hogy Mózes imádkozott, világosságért tusakodott, utasításokért a legközelebbi lépés megtételére. De ha Mózes huzamosabb időt töl­tött a kinyilatkoztatás sátrában, a nép nyugtalan lett. Nincs talán valami rendben? Ki kezeskedik arról, hogy valóban Isten beszél ott Mózessel? Egyáltalában, hogyan BAJUSZ FERENC IGEHIRDETÉSEI 164 Sárospataki Füzetek 2011/2

Next

/
Oldalképek
Tartalom