Sárospataki Füzetek 14. (2010)
2010 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Győri L. János: Reformátusság és magyar irodalom - különös tekintettel Móricz Zsigmond irodalmi munkásságára
Győri L. János A református szemléletmód harmadik, irodalmunkban is gyakran tetten érhető eleme az ószövetségi gyökerű, profetikus kritikai hangvétel. A 16-17. századi magyar prédikátorok - így pl. Szkhárosi Horvát András ( ? — 1549 után) tállyai lelkész feddő énekei - még valóságos prófétai hévvel ítélték el az urak kegyetlenkedését, olykor az egyházi elöljáróságot sem kímélve: ,^^fösvénységet az Isten megtiltáj Mikor a% törvényt zsidóknak kiadd;/ Azparancsolatban „ne orozz/’ agt mondd,/ Más ember marháját senki ne kévánja,/ Ki e%t meg nem tartja, Istent megüt álja... Jeremiásnak bételék mondása,/ Mind igyekeznek — úgymond álnokságra./ Az nagy fösvénységre, nagy uzsoraságra,/ Mind papok, próféták hajlók gonoszságra,/ Azért mind fejenként jutnak nagy romlásra... ” (Az fösvénységről, 1545). A prédikátori társadalomkritika forrása az ószövetségi próféciákban keresendő, igazi mértéke azonban az Evangélium. Aló. századi prédikátorok ugyanis nem modern értelemben vett társadalmi egyenlőségről beszéltek, hanem az Isten előtti egyenlőség jegyében a kegyelem és a felelősség egyenlő mértékéről. Eszerint az embert nem társadalmi rangja vág}' a rábízott feladat nagysága, hanem sokkal inkább vállalt feladata betöltésének mértéke minősíti. Irodalmunkban ez a szemlélet később már teológiai alapokat nélkülöző, de szigorúan közösségi-erkölcsi alapokon nyugvó társadalomkritikává szelídült. Ady Endre profetikus erejű nemzetostorozó költészete azonban újra visszatalált a bibliai gyökerekhez, s ezt követően 20. századi prózairodalmunkban elsősorban a többnyire ugyancsak református neveltetésű népi írók, különösen is Szabó Dezső, Móricz Zsigmond és Németh László írásaiban újraéled a részben bibliai, részben politikai gyökerű szociális érzékenység. Figyelemre méltó, hogy mindhárom regényírónk református lelkipásztor hősöket is szerepeltet regényeiben (Szabó Dezső: Az elsodort falu, 1919; Móricz Zsigmond: A fáklya, 1917; Németh László: Emberi színjáték, 1929). Jellemző, hogy a század eleji nagy magyar földindulásban ezek a lelki- pásztorok rendre elbuknak hivatalukban. Ez a biblikus gyökerű kritikai hang s a lelkész-hős szerepeltetése később Makkai Sándor (Holt tenger, 1936) és Wass Albert regényeinek (Elvész a nyom, 1948; Átoksori kísértetek, 1964) is visszavisszaköszönő eleme. A fáklya (1917) lelkészhőse, Matolcsy Miklós a debreceni teológiának, Móricz egykori iskolájának ígéretes diákja. Tanulmányait befejezve lobogó lélekkel, nagy tervekkel érkezik egy kis szatmári faluba, hogy népe mindenese legyen: papja, orvosa, tanítója egy személyben, s mindezt a szeretet jegyében igyekszik megvalósítani. A korabeli magyar falu valós problémáival szembesülve gyorsan ki kell ábrándulnia naiv elképzeléseiből, s harcába belefáradva végül megalkuszik saját lelkiismeretével. Ekkor a regény váratlan fordulatot vesz: egy bál alkalmával az égő csűrben rekedt híveinek sikoltása újra fáklyává magasítja a főhőst, aki életét kockára téve, igyekszik menteni a bajbajutottakat. Ekkor azonban újabb fordulat következik: az életmentő munka során szerzett tüdőgyulladás ágyba dönti a lelkészt, akinek Móricz a halálos ágyon ezeket a szavakat adja a szájába: „Elvégeztetett, de semmi sem tisztáztatott. ” A drámai fordulatokban bővelkedő Móricz- regény nemcsak az író személyes kételyeit szólaltatja meg a papi hivatás 20. századi lehetőségeivel kapcsolatban, hanem a híveiért önmagát feláldozó Matolcsy alakjában egyúttal annak méltóságát is visszaadja. A magyar református szemlélet negyedik lényeges összetevője az egyházi iskolákhoz való rendíthetetlen hűség. A magyar reformátusság társadalmi bázisát egé56 SÁROSPATAKI FÜZETEK 2010/4
