Sárospataki Füzetek 14. (2010)
2010 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Püsök Sarolta: Gyarapodni Isten és emberek előtti kedvességben - Hatékony kapcsolatteremtés és ápolás a lelkipásztori és tanári szolgálatban
Gyarapodni Isten és emberek előtti kedvességben A mindenkori lelkipásztor és vallástanár reménység szerint szintén lelki boldogságot hordozó ember, azaz hiteles személy. A magánember felvállalhatja a panaszkodó szerepének a kockázatát, de az előbbi tisztségviselők már csak azért sem, mert hozzájuk a gyógyulás, a segítés reményével fordulnak az emberek, tehát másoknak is sokat árthatnak kóros magatartásukkal. Számukra a tiltott szavak listáján kell szerepelnie a: „rémes, förtelmes, borzasztó, rettenetes stb...” kifejezéseknek. Ellenkező esetben könnyen megtörténhet, hogy pórul járnak a feléjük bizalommal közeledők.14 Az ószövetségi bölcsességirodalom sok ezer év távlatából mentette át azt a ma is helytálló megfigyelést, amelyet minden emberi kapcsolatra vonatkozóan érdemes megfontolni: „Jobb a háztető ormán lakni, mint zsémbes asszonnyal és közös házban ” (Péld 21,9), „Jobb sivatag földön lakni, mint zsémbes és bosszús asszonnyal.(Péld 21,19). A bölcselő máshol folyton csepegő tetőhöz hasonlítja az örökösen zsémbelő, zsörtölődő asszonyt. A folytonos elégedetlenség olyan idegállapotot eredményez, hogy a szenvedő alanyok inkább a lakadan, kieden helyet választják, a magányba menekülnek. A nyelvre tett lakat, a panaszos indulatok elé állított fék csodákat művelhet, a mindenkit elriasztó emberből ismét vonzó embertárs válhat. IV.2. Dicsérj A felületes bibliaolvasó is tudja, hogy a Szentírás többször beszél Isten Igéjének hatalmáról, teremtő erejéről. A Biblia azonban az ember ajkáról elhangzó mindenféle beszédnek félelmetes jelentőséget tulajdonít. „Upes méz a kedves beszéd, édes a léleknek és orvosság a csontoknak.” (Péld 16,24) A szép, a pozitív üzenetet közvetítő szavak gyógyírként hatnak. Az éles kritika visszatetszést kelt, a panasz unalmas és zavaró, ellenben édes a fülnek és a szívnek a hízelgésmentes, őszinte dicséret. „Próbáljuk meg kideríteni a másik ember jó tulajdonságait. Azután feledjük el a hízelgést, tanuljuk meg a becsületes, őszinte méltánylást.»Ha valami tetszik, készségesen ismerd el, és nyilvánosan dicsérd meg«, és az emberek dédelgetni fogják, kincsként őrzik majd, egész életükön át ismételgetik a szavaidat évtizedekkel azután is, amikor te magad már régen elfeledted őket.”15 A fenti tanács megvalósításában egyrészt akadály az ember önnön hiúsága. Sokan azt gondolják, hogy felnőttként, vagy az ő hatalmi pozíciójukban szégyen a kisebbektől tanulni, és akkor is sunyítva hallgatják el a dicséretet, amikor valami számukra is ismeretlent tapasztalnak, hogy a látszatát is elkerüljék saját tudatlanságuknak. Sokan kényelmetlennek érzik, ha egy őszinte bók kapcsán elárulják, hogy valami még az ő szemükben is érték. Jaj annak a papnak, aki elfelejti, hogy a jó pap holtig tanul. Az igazán bölcs ember még a legkisebbtől is képes tanulni, és senkitől sem veszi el az adás örömét. Mindenki szereti, ha méltányolják azért, amit nyújtani tud. A gőgös elutasítás helyett érdemesebb az elfogadó szerete14 A gyülekezeti tagokat és a tanítványait folytonos panasszal agyoncsapó lelkész és tanár a közismert, és tanulságos történetre emlékeztet. Egy városban nagy hangon reklámozzák, hogy megérkezett a híres gyógyító. A púpos dicsekszik is a sántának, hogy őt meggyógyította. A sánta is odabiceg kérőn, mire a gyógyító megkérdi: - Sánta, van púpod? — Nincs —felelte sietve.— Akkor nesze, legyen neked is. 15 CARNEGIE, 65. 2010/4 SÁROSPATAKI FÜZETEK 37