Sárospataki Füzetek 14. (2010)
2010 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Rácsok Gabriella: Posztmodern vallásosság és médiatelítettség
Rácsok Gabriella lapítani, hogy a posztmodern „öndefiníciójával” komoly problémák vannak, mivel egyik jellegzetessége, hogy tagadja az abszolút igazság-megállapításokat, így saját kategorikus meghatározását is szükségszerűen kerülnie kell. Úgy tűnik tehát, hogy definíciók alkotása helyett célravezetőbb inkább az általános jellemzők meghatározásával foglalkozni.2 Ha kulturális mozgalomként szemléljük, a posztmodern szkeptikus a nyugati gondolkodást meghatározó évszázados elvek és előfeltevések jelentős részével szemben, melyek a megelőzően leírható modernizmus értelmében a fejlődésre összpontosítottak, és hittek az értelem hatalmában, a gondolkodás és a művészeti kifejezésmódok eredetiségében. Ebből fakadóan a modernizmus saját korát és civilizációját felsőbbrendűként kezeli a megelőző korszakokhoz képest, művészeti irányzatként pedig megengedi magának a fejlődés érdekében a kísérletezést, hogy elérje ezt az eredetiséget. A posztmodern a feje tetejére állítja ezt a világnézetet, és elveti az eredetiséget zsánerűi használó modernista kísérletezést, mint a mögötte rejlő értelemben és fejlődésben hívő ideológiát. Mindezek helyébe a párbeszédet helyezi a múlt és a jelen gondolkodása és művészetei között. Bátran használja a múlt módszereit, alkotásait, de ezt sajátos módon, és általában iróniával teszi.3 A posztmodern — ahogy Jean-Francois Lyotard fogalmaz — figyelmen kívül hagyja a nagy elbeszélések által lefektetett elnyomó szabályokat: „A végsőkig leegyszerűsítve a „posztmodernt” a nagy elbeszélésekkel szembeni bizalmatlanságként határozom meg.”4 A posztmodernben ez leginkább gondolkodási magatartásként, viszonyulásként jelenik meg, mintegy a szkepticizmus nyúlványaként, amely lényegében tekintélyellenes, megfogalmazásában pedig negatív. Ez a két jelleg is erősíti az elméletek alkotásának háttérbe szorítását, a pozitív alternatívák keresését.5 A posztmodern épp ezért Lyotard szerint nem létezhet állandóan, folyamatosan, szakadásmentes szövetként, sokkal inkább a modernizmussal folytonos váltásban, ciklikus egymás fölé kerülésben és visszatérésekben. Nem lehet ugyanis csak negatív megállapításokban, és pozitív megfogalmazások tagadásaiban létezni, valaminek lennie kell, ha valamit tagadni akarunk. Paradox módon a posztmodern, bár tagad és megkérdőjelez, önmagában nem minősíthető negatívnak. Ez kiemelten fontos, amikor korunk vallásosságát vizsgáljuk. A képlékeny, benyomások mentén megfogalmazható posztmodern még néhány, általánosan felfedezhető tulajdonsággal bír. Jellemzi a pluralitás, vagyis egyszerre és párhuzamosan számtalan kulturális, nyelvészeti, politikai, vallásos és egyéb választási lehetőséget kínál. Jellemzi a (de- és re-)konstrukció: az egyén szabad az értelmezésben, úgy értelmezheti az életet és a dolgokat, ahogyan neki az adott pillanatban tetszik. A változás is állandó jellemző, mivel a világot, és benne az egyént, az „én”-t állandó változásban levőként tételezi, ebből következően pedig a valóság és a valósághoz való viszonyulás nem adott és körülhatárolható, hanem for2 Allster E. McGrath: Bevezetés a keresztény teológiába. Budapest, Osiris, 1995. 107-108. McGrath szívesebben beszél a modernizmus összeomlása utáni általános intellektuális szemléletmódról, mint posztmodernről. 3 Stuart Sim (szerk.): The Icon Critical Dictionary of Postmodern Thought. Cambridge, Icon Books, 1998. 339-340. 4 Jean-Francois Lyotard: „A posztmodern állapot”, in: A postmodern állapot - Jürgen Habermas, JeanFrancois Lyotard, Bichard Forty tanulmányai. Budapest, Századvég Kiadó, 1993. 8. 5 Sim: i.m. 340. 80 SÁROSPATAKI FÜZETEK 2010/3
