Sárospataki Füzetek 14. (2010)
2010 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Kádár Ferenc: A Jelenések 2-3. egyházképe
A JELENÉSEK 2-3. EGYHÁZKÉPE Ő tehát a kijelentő, az üzenetek és parancsok proklamálója. Ez nem párbeszéd az Úr és a gyülekezet között. A krisztusi üzenetek egyházképe itt nem partneri viszonyt rögzít, hanem alá- és fölérendeltséget. Az Úr szól a szolgához, a hatalmas az alávetetthez. A kijelentésnek erre a szent egyoldalúságára már egy-egy üzenet kezdetén is utal: az Úr szól, akinél a kétélű éles kard vann (2,12), aki as^Amen, a hű és iga% tanú (3,14); mindkét megfogalmazás egyértelműen az ige szólásának a kizárólagos hatalmát jelzi, és a hirdetett üzenet megfellebbezhetetlen voltát bizonyítja. Ezt a hatalmat, ezt a kijelentés-monopóliumot egyeden egy erő ellensúlyozza: a feltámadott Úr szeretete a gyülekezetek iránt. Szeretetének nyilvánvaló bizonyítéka, hogy az Úr dicséretet mond egy kivétellel (3,14kk) minden gyülekezetnek. Krisztus valóban a gyertyatartók között jár, mert látja, észreveszi a távolról nehezen látható jót is a gyülekezetek hétköznapjaiban. Észreveszi, és dicsérő módon megjegyzi az álapostolok elutasítását (2,2), a gyülekezet lelki teherbíró képességét (2,3) és lelki gazdagságát (2,9), a hit és tisztaság megtartását (2,13.19; 3,4) és az igéhez való helyes viszonyt (3,10). Meg kell tanulnunk az egyházban a jót, a dicséretre méltót értékelni, mert látjuk, hogy a dicsőség Krisztusa nem megy el szó nélkül ezek mellett. Az Úr ítéletet is mond, s ez is szeretetének jele, mert időben int. De a% a pana- s-jom ellened (2,4) — hangzik a jellegzetes krisztusi ellenvetés két kivétellel (2,8-11; 3,7-13) a gyülekezeteknek. Az Úr konkrétan mutat rá a bajra: az első szeretet elhagyására (2,4), a tévelygésekre (2,14; 2,20), a látszat-életre és az önelégültségre, a langyosságra (3,1; 3,15-16). A bűnök felismerésének, illetve az intés elfogadásának a tétje igen nagy. A gyülekezetnek tudnia kell: az Úrnak van hatalma arra is, hogy kimozdítsa a gyertyatartót a helyéből (2,5), tehát megszüntesse a gyülekezet létfeltételeit. A megintés és a megfenyítés viszont nem önmagáért való, hanem annak a bensőséges kapcsolatnak a természetes velejárója, amely az Úr és a gyülekezetek között fennáll (3,19). Ennek következménye az is, hogy a krisztusi üzenet a „megmentő emlékezés”-re12 13 és a menekvés útjára, a megtérésre újra és újra felhívja a figyelmet. Isten vándorló népe életében mindig fontos kérdés a visszatérés vagy a továbbmenetel dilemmája. Nincs előre elkészített „recept”, az Úr konkrét igéje adhat egyedül támpontot. „Lehet úgy is az egyház életében, hogy egy elhagyott régi út bizonyul Isten és Krisztus mértéke szerint helyesnek, és olyankor ehhez kell az egyháznak hűségesen visszatérnie”14 — ez a helyzet az efézusi gyülekezet esetében, amelynek ezt mondja az Úr: tedd előbbiekbe^ hasonló cselekedeteidet (2,5). Más esetben — mint ahogy a thiatirai gyülekezetnél látjuk — a krisztusi ige hitelesíti a megtett út irányának a helyességét, és továbbhaladásra buzdít: as^ utóbbi cselekedeteid többet érnek a% elsőknél (2,19). A Jelenések könyve 2-3. része egyházképének első és igen fontos vonása, hogy az egyház a dicsőséges és hatalmas Krisztus dominanciája alatt él. Ez egyszerre kiváltság és felelősség. Urától függ léte és nemléte, neki ad számot arról, amit tett vagy nem tett. 12 Ld: Jel 1,16: szájából kétélű éles kard jött ki... Vö.: Zsid 4,12: Mert Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál... 13 Dr. Hegedűs Lóránt: Apokalipssjs most és mindörökké, Kálvin téri igehirdetések, Piiski Kiadó, Budapest, 2005. 41. 14 Varga Zs.: i.m. 44. 2010/3 SÁROSPATAKI FÜZETEK 55
