Sárospataki Füzetek 14. (2010)
2010 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Fazakas Sándor: Hogyan tovább? A lelkésztovábbképzés elvi szempontjai és gyakorlati tapasztalatai. How Shall We Go Further? Theoretical Aspects and Practical Experiences of the Continuative Training of Ministers
Fazakas Sándor erre is nagyon nagy s2Ükség van, amint egyházunk állásfoglalásaiból ez is kiderül —, akkor talán a társadalomtudományi ismeretek lennének bővítendők a továbbképzés során. És ha arra gondolok, hogy a lelkipásztor milyen sok időt tölt a hivatalban az adminisztrációval, a gyakorlatról konzultációkra visszatérő hatodéveseink sóhajtása jut eszembe: szinte sokkhatásként éri őket az a sok negatív élmény, ami a gyülekezeti adminisztrációval adott (ha ránézek itt az esperes urakra, fokozódik ez az érzés, hiszen akik esperesi hivatalban töltenek hatodéves szolgálatot, azok sokkosabbak, mint a többiek). Ha pedig közösségi alkalmakra, programszervezésre van igény, talán programszervezővé képezzük tovább lelkészeinket? Nos, milyen irányba képezzük tovább a lelkészeinket? Amikor azon a kérdésen töprengünk, hogy melyik az a terület, amelyiken leginkább szükség van a továbbképzésre, segítségnyújtásra, nem árt egy kicsit visszatekinteni a magyar református lelkésztovábbképzés múltjára és jelenére. 1. Történeti áttekintés:3 Már az Erdődi Zsinat 1555-ben foglalkozott a lelkész továbbtanulásának a szükségességével, amikor megállapította, hogy „a lelkipásztorok legyenek a tanulásban szorgalmatosak”. Méliusz Juhász Péter egyértelműen előírja, hogy rendelkezzen minden lelkipásztor Szent Bibliával — ez ugyanis nem volt annyira magától értetődő abban az időben —, és a Biblia mellett tekintélyes egyházi tanítók kommentárjával. Napnál világosabb, hogy az említett példákban a továbbképzés igénye és sürgetése elsősorban az igehirdetésre tekint. Majd 1567-ben a Debreceni Zsinat kimondja, hogy „azokat a lelkipásztorokat pedig, akik nem tanulnak, és nem tanítanak, a szolgálattól eltávolítandónak ítéljük”. A XVII. században a továbbképzés ellenőrzése az esperesi és a püspöki vizitációk hatáskörébe tartozott. Majd Geleji Katona István megköveteli, hogy a lelkipásztor naponként haladjon előre a tudományban, ugyanakkor ő már valamilyen típusú szankcióban gondolkozik a továbbképzés elhanyagolása esetén, pl. ideiglenesen tiltassék el a hivataltól az a lelkipásztor, aki bizonyíthatóan nem képezi magát tovább a tudományban. A történelmi előzmények tehát azt mutatják, hogy a képzés tartalmi ismérvei is állandóan alakultak. Ahogyan az egyház társadalomban elfoglalt helye, szerepe változott, annak függvényében fogalmazódott meg az igény a továbbképzés jellegére nézve. Elsősorban az igehirdetésre és a tanításra tekintett ez a továbbképzés. Nem csoda, hiszen a lelkipásztori tiszt a prédikációval egyfajta kérügmatikus tiszt volt (reformátori hitvallásaink tisztségértelmezésének megfelelően), a teológiai összefüggések feltárása, megtalálása volt az elsődleges követelmény. A protestáns lelkész ugyanis éppen abban különbözött a reformátori kort megelőző szerpapoktól, hogy a reformáció kiemelte személyét a szerzetesi ill. papi rendből, belehelyezte a polgári életvitelbe (ugyanolyan polgári életet élt családjával, mint a gyülekezet tagjai: házasodott, gyermekeket nevelt stb.), ugyanakkor nem volt már elégséges számára egyfajta minimum ismeret a liturgia vezetéséhez, a szertartás végzéséhez, hanem intellektuális tevékenységet várt tőle a közegyház, ami nem volt más, mint 3 A történeü áttekintéshez lásd Kiss Endre József összefoglaló tanulmányát: KISS E. J.: A. lelkésztovábbképzés múltjáról és jelenéről, In: Theologiai Szemle 3/1998, 138-143. 100 SÁROSPATAKI FÜZETEK
