Sárospataki Füzetek 13. (2009)
2009 / 1. szám - KONFERENCIA - Buzogány Dezső: Mikó Imre főgondnok emlékének. Variations on a Will; In memory of Imre Mikó Genral Superintndent
Mikó Imre főgondnok emlékének már-már megszállott odafigyelés igen erőteljesen kiérződik végrendelete szövegéből is, voltaképpen az egész végrendelet az iskolákról szól. Ezt olvasva a mai ember jogosan teheti fel a kérdést: milyen főgondnok volt Mikó Imre, ha az iskolákat szívesebben pártfogolta, mint az egyházat. Ebből tehát, mai szemmel nézve, akár az a következtetés is levonható, hogy az iskolát fontosabbnak tartotta az egyháznál (manapság ugyanis hajlamosak vagyunk, még egyházi körökben is, a kettőt élesen szétválasztani egymástól). Mindazonáltal Mikó Imre még ezzel a gesztusával is hűséges maradt egyházához, hiszen az iskolákban ennek veteményeskertjeit látta, amint ezt maga, nem egyszer, meg is fogalmazta. A mai embernek talán furcsa, de akkor egészen megszokott és természetes dolog volt együtt emlegetni az iskolát és oktatást az egyházzal. Hosszú évszázadokra visszatekintő hagyománya volt már akkor ennek a kapcsolatnak. Eredetét valahol a reformáció első évtizedeiben kell keresnünk Erdélyben és Magyarországon egyaránt. Reformátori hagyományból eredő lelki parancsként értelmezte ő maga is a kettő összetartozását. Amikor tehát az anyaszentegyház oktatási intézményeit felkarolta, azokat jelentős adományaival megerősítette, sőt végrendeletében sem feledkezett meg róluk, egyben az egyház jövendőjét biztosította. Érdekes, hogy Mikó Imre végrendeletének pragmatizmusa és száraz szövege ott lágyul meg valamennyire, ahol a székely nemzetről és oktatási intézményeiről beszél: „Ezt [a sepsiszentgyörgyi mai Székely-Mikó Kollégiumnak szóló] alapítványt - melyet székely nemzetem iránti határtalan szeretetem némi jeléül tettem - a jövő nemzedék [...] tisztelt tagjai hazafias és lelkiismeretes gondozásába ajánlom”. Majd egy szintet felemelkedik és magasabb perspektívából szemlélve fogalmazza meg ugyanazt: „én magam minden mellékes tekintet nélkül, egyedül szülőföldem és egyházam iránti kegyeletes szeretetből hozom igénytelen áldozatomat a közjó szent oltárára”. Nem csoda tehát, és most tekintsünk szorosan erre az ünnepre, hogy mihelyt megjelent a Sárospataki Füzetek folyóirat, azt mindenképpen megrendelni igyekezett valamennyi erdélyi kollégiumnak. A szerkesztőhöz intézett levelében sokatmondónak találom a megrendelések sorrendjét: első helyen az iskolák állnak, mégpedig a nagyenyedi, a kolozsvári, a marosvásárhelyi, a székelyudvarhelyi főtanodák, a zilahi és szászvárosi gimnázium, utánuk következik az Erdélyi Múzeum Egyesület, végül pedig ő maga. Ezek után az sem meglepő, hogy három évi miniszteri fizetését és képviselői napidíját tette félre, hogy tőkét gyűjtsön a kollégiumok megsegítésére, vagy egy másik jelentős egyházi oktatási intézmény, a Kolozsváron felállítandó református lelkészképző teológiai akadémia beindítására. Akkori nevén a Kolozsvári Református Theológiai Fakultás létrejötte, Szász Domokos mellett, nagyrészt neki is köszönhető. Érzésem szerint pillanatok alatt átlátta, hogy a lelkészeket képező nagyenyedi kollégium rövidesen a perifériára szorul, mihelyt Kolozsvár benyújtotta igényét az Erdély szellemi fővárosa címre, s falai között 1872-ben megszervezésre került az állami egyetem. Négy évre rá a végrendeletét megfogalmazó nagy kaliberű államférfi és főgondnok előtt világossá vált az egyetem meghatározó szerepe Erdély oktatástörténetében. A lelkészképző főiskola áttelepítése Enyedről akkor még el sem kezdődött, és húsz évnek kellett eltelnie a megvalósulásig, a tárgyalások igen a kezdetén voltak, de Mikó Imre már tudta: ezt a csatát Kolozsvár megnyerte. A lelkészképző áttelepítésének és újraalapí-
