Sárospataki Füzetek 13. (2009)
2009 / 1. szám - KONFERENCIA - Buzogány Dezső: Mikó Imre főgondnok emlékének. Variations on a Will; In memory of Imre Mikó Genral Superintndent
Buzogány Dezső Mikó Imre főgondnok emlékének „A kihalt Mikó-név halhatatlanná lett akkor, mikor koporsójára estette a kegyelet-koszorúját és könnyeit a haza és a magyar protestantizmus, s ezek hirdetik egyszersmind, hogy annak, aki így élt és így halt meg, emléke - aere perennius”. így fejezte be közleményét az Erdélyi Protestáns Közlöny, miután szó szerinti átírásban közölte Mikó Imre testamentumának szövegét, amelyben a nemrég elhunyt főúr közügyeket szolgáló intézmények számára osztotta szét vagyona jelentős részét. A testamentum az őszinteség műfaja. Szerzője tollát már nem elsősorban a társadalmi/politikai meggondolások vezérlik, a műfajt tehát nem lehet besorolni a politikailag korrekt témakörbe. Aki az Örökkévaló ítélőszéke elé készül, azt már nem kötik földi szempontok. Érdemes tehát több figyelmet szentelnünk e műfajnak és persze szerzőjének is. Ha végigolvassuk Mikó Imre végrendeletét, mindenekelőtt az ötlik szemünkbe, hogy szerzője kiváló gazdasági szakember, aki hihetetlenül otthonosan mozog a tőzsde, a kamatok, a befektetések, egyszóval a pénzcsinálás világában. Nem szellemi vagy lelki végrendelet, amelyben az utódokat valamiféle tan vagy eszme követésére buzdítja. Nincs benne népi-nemzeti vagy felekezeti túlfűtött emóció. Akár azt is lehetne mondani, hogy száraz, kimért és módfelett pragmatikus: pénzt és értékpapírokat adományoz különböző közhasznú egyházi intézményeknek, de nemcsak amolyan bibliai hűséges sáfárként, hanem fontos gazdasági szaktanácsokkal is ellátja őket arra nézve, hogyan gazdálkodjanak hatékonyan a nekik adott anyagiakkal. Mindezt pedig végrendelet formájában teszi meg, túlfeszítve szinte a műfaj szokványos kereteit. Mielőtt még e túlzottnak tűnő, amúgy brüliáns, pénzügyi eszmefuttás miatt nagy egyházi emberünket a Mammon szerelmesének titulálnánk, hadd tegyük hozzá, hogy ezzel nemcsak az őseitől örökségként kapott gazdasági készségeit fogta munkára, hanem (erdélyi) egyházunk évszázados gyakorlatát is követte. Annak idején ugyanis gondnokot és főgondnokot azért választottak, hogy gondot viseljen az egyházközség vagy az anyaszentegyház, illetve valamely oktatási intézmény patrimóniumára, következésképpen az anyagi ügyek intézésével járó patrónusi kötelessége teljesítése közben jártasaknak kellett lennie az alapvető gazdasági vagy pénzgazdálkodási ismeretekben. Csak így gyarapíthatta a sáfárkodásra kapott egyházi vagyont. Csak alapos gazdasági ismeretekkel foghatott tehát hozzá az egyház pénzbeli tartalékának értékesítéséhez, hogy a bankok és hitelszövetkezetek nélküli, szinte kizárólag agrártermékek előállítására kényszeredett világban, akár kamatos kölcsön, akár egyéb befektetések formájában szaporítsa a közösség forgótőkéjét, ami másrészt jelentős segítség is volt az egyház gazdálkodó tagjainak, hiszen nem termény
