Sárospataki Füzetek 13. (2009)
2009 / 4. szám - TANULMÁNYOK - J. D. G. Dunn: Mi az Újszövetség teológiája?
Mi az Újszövetség teológiája? keretében krisztológiáját megfogalmazta. A lényeg mindkét esetben természetesen az, hogy Pál leveleinek későbbi olvasói számára nehéz elvonatkoztatniuk attól, ahogy megszövegezéseit oly sok századon át értették. Alapvető' dolog volt az, hogy az olyan megszövegezéseket, melyek természetesen a későbbi teológiát érintik meg — például, a preegzisztencia virágzó koncepciójával vagy a megtestesüléssel kapcsolatban - nem úgy érthették, mint akkor, mikor először fogalmazták meg. A megtestesülés a maga szakszerű keresztyén értelmében végül is egy negyedik századi új szóalkotás arra nézve, hogy megoldódjon Isten mint Szentháromság fogalomalkotásának problémája, mely korábban ebben az értelem nem fogalmazódott meg. Hasonlóképpen nagyon valószínű, hogy egy eszményi preegzisztencia gondolata is megvolt; de vajon egy emberi személy reális preexisztenciája is eszébe jutott-e már azoknak, akik Isten küldöttéről beszéltek? Nem akarom megvédeni azokat a sajátos nézeteket, melyeket a Christology in the Making című művemben fejtek ki. A lényeg az, hogy el kell ismernünk annak a nagy valószínűségét, hogy a gondolat/teológia fejlődése is új megfogalmazásokat és horizontokat jelentett, eltávolodva attól, amit korábban értettek, és amelyek sokféle teológiai gondolatban és reflexióban jutottak kifejezésre. Mindezek olyan intuíciók, fogalomalkotási módok és teológiai érvek voltak, melyek először Pál leveleiben szerepeltek, talán kísérletezés céljából anélkül, hogy Pál tudatában lett volna annak lehetőségével, hogy azok további teologizálás forrásai lehetnek. Mindazonáltal a lényeget tekintve elmondhatjuk, hogy Pál teológiája leírásaiban nem úgy kellene leveleit tárgyalni, mint egy századokkal korábban lezajlott vulkánkitörés hideg és megkövült maradványait, hanem mint a forrás és izzás állapotában lévő még forró és mozgásban lévő lávafolyamot. Ha Pál leveleit mint teologizálását élő teológia megnyilvánulásoknak tekintjük, az is könnyebbé válik, hogy helyesen értékeljük a Pál utáni leveleket és Pál teológiájának (és Pálnak) az ábrázolását Lukács Apostolok cselekedeteiről szóló könyvében. Az ószövetségi párhuzamok és a jézusi tradíció szorosan idetartoznak. Ahogy azt már javasoltuk, fontos, hogy az oly sok ószövetségi írást ne a szerkesztés egyetlen aktusa során született terméknek, hanem egy gyakran hosszadalmas hagyományozási folyamat eredményének, de nem befejezett és lezárt munka végeredményének tekintsük, amint arra a LXX, a Targumok és a farizeusok, rabbik „szóbeli törvénye” is figyelmeztet bennünket. Ehhez hasonlóan az evangéliumokat sem akkor értjük a legjobban, ha azokat egyéni, új alkotásoknak tartjuk, hanem inkább akkor, amikor egy élő jézusi hagyomány (természetesen szerkesztői módon kidolgozott, különböző) írott formá(k)ban történő végleges összeállításaként fogjuk fel. Pál teológiája, Pál teologizálásának mozgalmassága tehát nem ért véget elközelgő fogságával vagy a halálával. Ha a későbbi hagyományozok munkája hozzájárult a Tóra formálódásához, mely kétségkívül Mózessel kezdődött, valamint a bölcsességéhez, amely Salamonnal indult, és a tanításhoz, mely egészen Jézusig megy vissza, nem kellene csodálkoznunk azon, amikor azt látjuk, hogy Pál tanítványai Pál szellemében folytatták a teologizálást, annak a teologizálásnak az áramlásában, mely Pállal kezdődően tovább hömpölygött. Nem igazán méltányoltunk ugyanakkor egy tényt: az ApCsel lehetővé teszi, hogy úgy lássuk Pált, amint őt mások látták, és úgy halljuk Jeruzsálemhez fűződő viszonyulásainak 137
