Sárospataki Füzetek 13. (2009)
2009 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Füsti-Molnár Szilveszter: Folt és ránc nélküli egyház. Church without Spot or Wrinkle
Folt és ránc nélküli egyház amely alapján különösen is pesszimista képekben volt megrajzolható a jövője. Ennek előrejelzéseit láthatjuk a pozitivista értékelésekben, Max Weber vallásszociológiai nézeteiben, vagy Dietrich Bonhoeffer munkáiban. A jóslatok azonban nem váltak be, sőt ellenkező irányú tendenciák érvényesültek. Ezek - tömören kifejezve - a vallások pluralitását hívták életre. A rendszerváltás utáni időszakban a magyarországi helyzet ebbe a folyamatba kapcsolódott be, és számos esetben prioritásai nem megfelelően kerültek meghatározásra ebben a kiélezett helyzetben, így teológiai munkájában és gyakorlati életében nem az egyház valós lényegének megfelelő orientáltságban hozta meg döntéseit. Tulajdonképpen saját, rendszerváltás előtti zsákutas ekkléziológiájának a fogságában ragadt, amelyben teológiájának alapjait a világban kereste, nem pedig Isten igéjében. Ez pedig ellentétes volt azzal a küldetéssel, amelyet az egyháznak a maga klasszikus modelljei szerint elsődlegesen kellett volna betöltenie, mint cselekvő szubjektumnak, amelyben mint a) societas perfecta képes meghaladni a világot; b) mint communio mystica kapcsolódik az Isten Országához; c) mint sákramentumi közösség teszi nyilvánvalóvá Isten kegyelmét és d) mint prófétai küldött hirdeti az Isten igéjét. Lényegében az egyház nem tudta saját hangját megkülönböztetni a politikai kiegyezések hangjától (ami egyébként az egész rendszerváltásra jellemző hangulat volt, és főként külső események, nem pedig a belső meggyőződés diktálta a változás szükségességét), és így óhatatlanul is kiszolgáltatottá vált a mindenkori politika érdekeinek. Ez jól nyomon követhető azokban a modellekben, amelyek az egyház és az állam kapcsolatának alakulást jelentették. 1990 és 1994 között a rehabilitációs modell volt a meghatározó. Az egyház hatékony segítséget kapott a kormányzattól sorainak rendezésére. Ezt követte a megszorítás modellje 1994 és 98 között, amikor a régi rendszer régi hívei a jól bevált módszereknek megfelelően igyekeztek ellehetetleníteni az egyház életét. Majd az együttműködés modellje jött az 1998 és 2002 között, amikor az egyház társadalomban végzett szolgálatának a fontossága került meghatározásra. Az egyház nem ismerte fel annak szükségességét, hogy az állammal kapcsolatos teológiai állásfoglalásait nem a mindenkori végrehajtó hatalomnak, a kormányzat adta lehetőségeinek az összefüggéseiben kell megtennie, hanem attól függetlenül. Továbbá azt a tényt sem realizálta kellőképpen, hogy az egyház tagjai és az állam polgárai egyaránt a kommunista diktatúra ideológiai áldozatai, és így materiális javak függésének kiszolgáltatva könnyen manipulálhatók. Sőt, olyan különösen is veszélyes kettős helyzet alakulhatott ki, amikor az egyház tagjai az állam polgáraként politikai meghatározottsággal is rendelkeznek nemegyszer olyan kettős identitást hordozva így, amelyben a politikai és egyházi önazonosság kibékíthetetlen ellenfélként kerül egymással szembe. Az egyház magáratalálásának másik akadálya abban volt, hogy nem vállalta fel küldetéséhez hűen a bűneivel való szembesülést sem kollektív, sem pedig az egyéni felelősség területein. Voltak erre próbálkozások, akár a fundamentális evengéliumi irányultságokra gondolunk, akár a Református Megújulási Mozgalomra, akár a különböző egyéni törekvésekre. Ezek a kezdeményezések azonban nem találtak visszhangra. Ha áttekintjük a rendszerváltás utáni első évtizedet, láthatjuk, hogy a lelkipásztori társadalom sokkal inkább a politikai szerepvállalásban látta az egyház lehetőségeink az útját, olyan illúzióSárospalaki Füzetek 125