Sárospataki Füzetek 12. (2008)
2008 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Frank Sawyer: Gondolatok T. S. Eliot Hamvazószerda című verséről
Gondolatok T. S. Eliot Hamvazószerda című verséről amely szükséges alkotórésze az üdvösség megtalálásának. A „rózsa” Danténál és Eliotnál jelenthet szépséget, örömöt, képzeletbeli emlékeket vagy várakozást. Danténál a rózsa a szentek közösségét jelképezi, mint a Pciradiso-bím, ahol a megváltottak mint fehér rózsa szirmai gyűlnek egybe. Eliot később is visszatért ehhez a témához Burnt Norton című kvartettjében. A Hamvazószerdában a rózsa az üdvösség különös közvetítője a kerten belül. Mindebbe pedig beleszövődnek személyes emlékek csakúgy, mint a memoria sancta, amely helyreállítja a lelki életet. A második rész azzal ér véget, hogy a csontok örülnek és énekelnek a borókafenyő alatt. A költő a maga rejtélyes módján azt írja: A borókafenyő alatt énekeltek a csontok, szétszórtan és ragyogva Örülünk, hogy szétszórattunk, nem voltunk egymás javára, Egy fa alatt a nappal hűvösében, az áldott homokban, Megfeledkezve magukról és egymásról, egyesülten A sivatag nyugalmában. Ez a föld, melyen Osztoztok majd sorshúzás útján. És sem az egység, sem az osztozás Nem számít. Ez az a föld. Miénk az örökség. Úgy tűnik, mintha a feledés általi üdvösség lenne ez, de mi már tudjuk, hogy a „Megélednek-é e tetemek?” kérdésre a válasz pozitív. Ami halálnak tűnik, az egy lépés az üdvösség felé. Az Ezékiel 37,1-14 csontjai szintén mondhatják azt, hogy „ezt a földet kell sorsvetéssel elosztani...” Eliot a jelöletlen hivatkozásokat kedve szerint használja fel. Saját prófétai anyagot állít össze Ezékielt újraértelmezve. A kérdés az, hogy van-e „földünk” vagy csak a „homok”? A csontok örülhetnek, ha pusztán a homokot öröklik, Eliot azonban azt is mondja, hogy az isteni tervben benne van a lelki helyreállítás, amelynek testi megjelenítését láthatjuk az Ezékiel 37-ben, az újszövetségi megfogalmazás szerint pedig a test feltámadásában. Bárhogyan is történjék mindez, Eliot nem elégszik meg azzal, hogy a sivatag szolgáljon végső örökségként. A sivatag vagy a puszta a Bibliában - Izráel történetében, Jézus életében, az ősegyház életében - az Istenre várás helyszíne, a kísértés és a megújulás ideje. A sivatag vagy a puszta nem elegendő és a „via negativa” nem a teljes történet. A „nappal hűvösében” az íMózes 3,8-ra emlékeztet. Eliot nem a végen töpreng, hanem a „fordulaton”, az előre vezető út kezdetén, melynek első lépése a lélek megújulása, és így fokozatosan a mindennapi élet megújulása. Tillich a következőképpen magyarázza ezt a témát: Az önmagát ténylegesítő ember tudatilag, akaratilag és érzelmileg önmaga felé fordulva elfordul Istentől.... Augustinus számára a bűn az a szeretet, amely a véges javak után vágyakozik, noha azok csak a maguk javát keresik, és nem a végső jó javát. ... Az ember önszeretete és saját világának szeretete viszont eltorzul, ha nem jut el a véges dolgokon keresztül azoknak végtelen alapjához.21 21 Tillich, i.m. 274. 55
