Sárospataki Füzetek 12. (2008)
2008 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Rácsok Gabriella: Isten csendje Ingmar Bergman Úrvacsora című filmjében
Rácsok Gabriella szávai az Atyához fordult, „ahhoz az Istenhez kiáltott, aki azután is Istene maradt, hogy a bizalom Istene a kétség és értelmetlenség sötétjében hagyta őt.”103 3. Szenvedés A magunkra hagyatottság szenvedéshez vezet, a magány borzalmaihoz, amit legnagyobb erővel a filmtrilógia utolsó epizódja, A csend érzékeltet. A megaláztatás és a magány még újabb, általánosabb és egyre állandóbb érzésekbe fordulnak át, amelyek önmagukat gerjesztik: keserűség és gyűlölet, érzékiség, nárcizmus és önzés. Ezek az érzelmek vagy magatartások nem velünk születtek vagy az emberi természet fatalista erői, sokkal inkább válaszok a magunkra hagyatottságra. Bergman szereplői többféleképpen reagálnak. Például gyűlölettel és fájdalomokozással (az Úrvacsorában pl. Tomas ellöki magától Martát). Ez azonban nem hoz enyhülést, de lehet a kinyilatkoztatás pillanata: borzalmas dolgokat láttathat meg magunkkal kapcsolatban, saját (bűntől) torzult arcunkat/istenképűségünket és elégtelen voltunkat. Ez vezethet változáshoz, vagy további önutálathoz, vagyis egy még magányosabb és üresebb élethez. A menekülés is lehet egyfajta megoldás, amikor a csendet azzal próbáljuk kitölteni, hogy kötelességekbe menekülünk (Tomas hasznave- hetetleniil téblábol Jonas holtteste körül; vigasztalnia kell a gyászolót, istentiszteletet kell tartania). Ez a megoldás segít a túlélésben, és megóvja az egyént attól, hogy újabb elhagyásban, cserbenhagyásban legyen része. A távolságtartás - vagy ahogyan a Tükör által homályosan Dávidja fogalmaz -, a „varázskörök” meghúzása válik fontossá, a kapcsolatok nélküli élet, a valódi kommunikáció nélküli élet. Mindkét esetben ki van zárva az intimitás. A harmadik megoldás az öngyilkosság (Jonas), ami azonban erkölcsi kudarc, ugyanis ellehetetleníti a változást vagy a megoldást.103 104 A szenvedés és a szenvedés ábrázolása vallásos téma: nyers ábrázolása az egyénnek, aki a hit princípiumait és kérdéseit kérdőjelezi meg, vagy belső világának összeomlásával szembesül. Bergman szembesíti nézőit saját 20. századi szenvedésikonjaival, mozgóképpel „megfestett” feszületéivel: David, Tomas és Ester elfojtott sikolyaiban. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy saját szekuláris vagy modern passiótörténetét alkotta meg. Nem találunk nála feltámadást. Számára a szenvedés soha nem kap igazolást, az mindig értelmetlen.1^ A kételyt okozó, eredményező szenvedés, amelyet Isten mégis eltűr, örök emberi téma és teológiai alapkérdés is. Közös téma, mely kapcsolódási pontot ad film és teológia számára. Mindenki által megélt közös emberi tapasztalat alapjára helyezve közös síkot teremt a teljes értelemben vett kommunikáció számára. 4. Kommunikáció A bergmani Isten csendjében a nyelv elveszíti közlő és gyógyító képességét.106 (Például Marta szavai nem jutnak el Tomashoz a víz fülsüketítő, min103 Tillich i.m. 195. 104 Kalin i.m. 8-10. 103 Vö.: Bergman on Bergman, 190-195. 106 Steene: „Images and Words”, 33. 40