Sárospataki Füzetek 12. (2008)
2008 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Alap P. F. Sell: A református teológia gyökerei, fejlődése és jövője
A REFORMÁTUS TEOLÓGIA GYÖKEREI, FEJLŐDÉSE ÉS JÖVŐJE keresik. Ezek közül mindegyikből merítettek többek között református teológusok is, aminek eredményeképpen a református teológiai pozíciók átdolgozását - a finomtól az erőszakosig - javasolták. Ennyit - nagyon röviden - a református teológia eredetéről és fejlődéséről. Milyen jövő vár rá? I. Először is, ahogyan tovább haladunk, jól tesszük, ha emlékeztetjük magunkat arra, hogy a református teológia szándékát tekintve (katolikus) egyetemes, de mindig ki van téve annak a veszélynek, hogy nyitottá válik a szektásodás démonja előtt. Egy perccel ezelőtt a református teológiai pozíciók újrafogalmazásáról beszéltem. De melyek ezek a pozíciók? Bármelyekről is legyen szó, nem olyan pozíciók, amelyek kizárólagosan a reformátusok tulajdona, mivel a református teológia szándékát tekintve katolikus. A reformátorok nem azzal indultak útnak, hogy teljesen új tanokkal állnak elő, vagy új egyházat alakítanak. Céljuk sokkal inkább az volt, hogy megújítsák (megreformálják) az egy egyházat Isten Igéje szerint. Az egyház egysége Isten ajándéka az Ő népének.? Azoknak a tulajdona, akik „Krisztusban” vannak, akik „Krisztusban maradnak”, akik szőlővesszők a szőlőtőkén, elhívás szerint szentek, Krisztus testének tagjai, a hit háznépének tagjai, a hívők papsága.7 8 9 A klasszikus református hitvallások erről a tényről tanúskodnak. Azt mondani, hogy a reformátusok határozottan igent mondanak az egyház katolicitására, még nem jelenti azt, hogy nincsenek olyan tanbeli hangsúlyok, amelyeket a reformátusok ne akartak volna hagyományosan érvényesíteni.? Azon felül, hogy bizonyságot tesznek az általános reformációs jelmondatokról (egyedül kegyelemből, egyedül hit által, egyedül Krisztus), a reformátusok mindig is hangsúlyozták Isten kezdeményezését és a Szentlélek munkáját az üdvösségben, Isten szuverenitását és gondviselését, az egyház megkerülhetetlenségét és az egyház helyes rendjének szükségességét, Krisztus valóságos jelenlétét az úrvacsoránál, és a felmagasztaltatott Krisztus hármas tisztét: prófétai, papi és királyi. Ezeket a tanításokat nem azért mondták ki, mert úgy hitték, hogy valamilyen kizárólagos értelemben azok reformátusok lennének, hanem mert fontosnak tartották őket - míg másutt átsiklottak fölöttük - a Szentírásban adott katolikus igazság részeként. A nagy egységesítő témák ellenére az a szomorú igazság, hogy a reformátusok szektás démont melengetnek keblükön. Történelmünk tele van a belső-családi megosztottság példáival. Nagyon kifutnánk most az időből, ha csak a 18. századi skót presbiterianizmuson belüli szakadásokat ismertetném, és szinte teljesen lehetetlen követni a dél-koreai presbiteriánusokat, akik 7 Ld. még Alan P. F. Sell: „Reformed identity: a non-issue of catholic significance”, Reformed Review, megjelenés előtt; ua.: A Reformed, Evangelical, Catholic Theology. The Contribution of the World Alliance of Reformed Churches, 1875- 1982, Grand Rapids Eerdmans, 1991, 3. fej. 8 2Kor 5,19; Jn 15,5; Róm 1,7; iKor 12,27; Gal 6,10; Ef 2,19; íPét 2,5, 9. 9 Ld. továbbá pl. John H. Leith: Introduction to the Reformed Tradition: A Way of Being the Christian Community, Richmond, VA, John Knox Press, 1977; Donald K. McKim: „The “heart and center” of the Reformed Faith”, Reformed Review, Ll.évf. 3.SZ., Spring 1988, 206-219. 15
