Sárospataki Füzetek 12. (2008)
2008 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Dr. Tonhaizer Tibor: Luther után - Marx előtt. Egyházak a történelem és az ideológiák sodrásában
Tottbaiqer Tibor Valóban Luther mintha már ekkor, a 16. század közepén megérezte volna a protestáns ortodoxia keserű valóságának előízét. Látszólag minden rendben volt, hiszen ebben az időben az ország lakosságának nagyjából kétharmada az evangélikus tábort gyarapította, a jelentősebb birodalmi városok Köln és Aachen kivételével mind a protestantizmushoz csatlakoztak, sőt a protestánsok a birodalmi gyűlésben is többséget alkottak, de mégis a tűz már csak „fojtottan égett”. A század utolsó negyedében pedig a lutheri félelmek mintegy vészjóslatok gyanánt immáron szemmel láthatóan ültek rá a németországi protestantizmusra. Heussi szerint is „a Formula Concordiae lejárása után (1577) a lutherani^mus- ban ortodoxiáé volt a vehető szerep, mely a vallást intellektualista módon a teológiával tekintette egyenlőnek.”2 A hit mértékének csökkenésével mintegy párhuzamosan mind nagyobb teret kapott Németországban is az ellenreformáció, melynek zászlóvivői itt is, mint a kontinens oly sok államában a jezsuiták voltak. A rend szórványosan már az 1540-es években jelen volt az egyes tartományokban, mígnem 1549-ben Bajorországban sikerült hídfőállást kiépítenie. Feladata többrétegű volt. Egyrészt bizalmat, szimpátiát ébreszteni az egyszerű néprétegekben a római egyház iránt. A műveletlen népet a katolikus kegyesség legkülönfélébb külső jeleinek felmutatásával — szentek, képek, ereklyék tisztelete, körmenetek, pazar pompájú egyházi épületek stb. — a század vége felé haladva már nem is volt olyan nehéz feladat megnyerni. Másrészt a jezsuiták igen tevékeny módon kapcsolódtak be a német oktatásügybe, egyetemeken oktattak, kollégiumokat alapítottak. Ezzel hamarosan kivívták a műveltebb rétegek tiszteletét és csodálatát. Nem titkolt céljuk volt, hogy színvonal tekintetében záros határidőn belül ne csak utolérjék, de le is hagyják a protestáns tanintézményeket. Harmadrészt pedig nem csekély szerepet töltöttek be a diplomácia világában, s ha már 1555-től törvényileg adva volt a „cuius regio, eius religio” elve, akkor mi sem tűnt természetesebbnek, minthogy ezt a saját javukra kamatoztassák. Egy-egy fejedelem megnyerésével ugyanis adott esetben hatalmas területek eshettek ki a protestantizmus hatásköréből és szellemi szférájából. Az evangélikusok erődítményei mindezek következményeként kardcsapás nélkül estek el a dogmatikai — politikai küzdelmekben, s a császárság vallási térképe a 17. század elejére jócskán megváltozott. Ezen a helyzeten még az sem segített, hogy az 1560-as évektől kezdődően a protestáns oldalon helyet kért és talált magának a református felekezet, melynek egyébként majd eg)' évszázadot kellett várnia arra, hogy olyan 2 Kari Heussi: Az egyháztörténet kézikönyve Osiris, Bp. 2000. 366. A szerző egyértelműen kiemeli, hogy az ortodox lutheránus dogmatika leginkább a skolasztikához áll közel, sőt mi több még a 17. századi spanyol jezsuita újskolasztika jegyeit is magán viseli. Olyan merev exegetikai formalizmust alakított ki magának, amelyet szervesen áthatott az arisztotelészi logika, s mint ilyen magát a Bibliát csupán Isten tanbeli kijelentéseinek kódexeként kezelte. 10
