Sárospataki Füzetek 9. (2005)
2005 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Börzsönyi József: Az Ószövetség irodalmi értelmezése
Az Ószövetség irodalmi értelmezése szemben, ha nem is tudjuk teljesen elfogadni, de tevékenysége mindenképpen meggondolandó és eredményei megvizsgálandók. Ez a vizsgálati mód megállapításait a szöveg közvetlen olvasására alapozza. Megfigyeli az elbeszélés formális és hagyományos szerkezetét (struktúráját), feltárja és rögzíti az elbeszélés cselekményét, a cselekmény előrehaladásának jellemzőit, megkülönbözteti az eltérő nézőpontokat, hogy egy-egy eseményt vagy szereplőt milyen nézőpontból mutat be a leírás, nyelvi sajátosságokat figyel meg az elbeszélésben, gondot fordít annak a felmutatására, hogy az elbeszélés milyen nagyobb egységeknek képezi a részét, vagy az elbeszélésben taglalt téma hogyan kapcsolódik más témákhoz. Ennek következtében egységekben látja az irodalmi alkotásokat, holisztikus szemlélet jellemző rá. Ilyen vonatkozásban ellentéte annak a vizsgálatnak, amely részekre bont, a történet, az elbeszélés eredeti magvát keresi, és különíti el. Fel kell vetni a kérdést, hogy nincs-e ellentét a kétféle vizsgálati mód között. Amikor Sean McEvenue a Hágár történetek vizsgálatáról ír azt irodalmilag vizsgálva, amint azok a különböző forrásokban megtalálhatók,5 egymás mellett elkülönítve vizsgálja a különböző részek stílusát, építve a forrás-kritika eredményeire, hogy melyik tartozik a P vagy a J illetve az E forráshoz, megemlíti azt is, hogy a kutatók olykor nem veszik figyelembe a különböző forrásokat. Ezt a megállapítását George Coats a tanulmányra írt reflexiójában6 sokkal élesebben veti fel. Kérdéssé teszi, hogy lehetséges-e egyáltalán egy szöveget különféle módon vizsgálni, pl. forrás-kritikailag, hagyomány-történetileg és irodalmi egységként. Épülhetnek-e ezek a vizsgálatok egymásra? Hogy a kérdés élességét érzékeltesse, idézi Martin Kesslert: „az irodalmi darabot a maga egészében kell értékelni, mögé tekinteni, megkísérelni felderíteni előállásának történetét valóságos művészi blaszfémia, vagy végső soron irreleváns”.7 Azok, akik az előállás történetét tárják elénk, és részekre bontják az elbeszélést, az irodalmi egységet vizsgálók szerint tönkreteszik az elbeszélés egységét, aláássák az irodalmi vizsgálat lehetőségét. A forrás- és formakritika képviselői pedig azt mondják, hogy egy elbeszélés mondanivalója nem tárulhat fel addig, míg az eredeti helyzetet, az elbeszélést létrehozó körülményeket meg nem ismertük, azért az eredeti, kezdeti réteget kell feltárni, a legkisebb egységet. Az éles különbség valós lehet, a kutatók mégis igyekeznek ezt elkerülni, vagy ügy, hogy külön utakon járnak, mintha nem is tudnának egymásról, vagy párbeszéd alkalmazásával, amit maga George Coats is sürget. 5 Sean E. McEvenue: A Comparison of Narrative Styles in the Hagar Stories. In: Semeia. 3. 1975. 64-80. pp. 6 George W. Coats: On Narrative Criticism. In: Semeia. 3. 1975. 137-141. pp. 7 „A literary piece.. .must be apperciated in its totality; to look behind it, to attempt to discover its Entstehungsgeschichte is virtually artistic blasphemy, or at least irrelevant” Idézi Georg W. Coats: On Narrative Criticism. In: Semeia. 3. 1975. 137. p. 43
