Sárospataki Füzetek 9. (2005)

2005 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Rácsokné Berényi Ilona: A "kegyelem" kérdése Reményik Sándor költészetében

Rácsokné Berényi Ilona

A verscím alá a Róma 7,22-23-t és a 2Korinthus 12,7-t írta. Átélte tehát a külső és belső ember rettenetes harcát, a „másik törvényt”, mely a bűnnek adja rabul tagjainak minden tiltakozásunk ellenére. Éget mint a csalánköntös, éget mint a testbe adatott tövis, melytől önmagam szabadulni lehetetlenség, hiába fogja el

„Valami őrült vetkezési vágy:

Lehántani, leszaggatni magamról E szennyes, véres, unt, nyűtt rongy-ruhát,

Mely fojtogat,

— Hányszor fojtotta meg Vörös selyemzsinórral A legfehérebb gondolatomat. —”

Nyomasztja az emberi nyomorúság. „A szerteszálló sok-sok kósza jajszót” szeretné „ezer hangon búgó egy fájdalomba”, önmagába sűríteni.

„Aki engem lát, bennem magát lássa,

S kik rongy létem ma méltó gúnnyal nézik,

Az égből orzott láng, én Istenem.

Égessen be a szívok közepéig!”

könyörög Imádság-ában.

Aki nem az Ige világosságában látja önmagát és az emberi életet, meg sem értheti, hogyan vallhat úgy magáról Reményik, mint például A megátkozott kégbcn:

„Testvér, az én kezem megátkozott,

Embert, dolgot, lelket, gondolatot,

Semmit sem tudok megfogni vele.

Csak belemarkolok a semmibe.”

A hitetlen ember azt mondaná, beteges alázatoskodás, önlebecsülés. Nem. Ez a legdrágább világosság, amelyben az ember láthatja magát. Nem keserűséghez, kétségbeeséshez vezet, hanem végül is ámuló fölismeréshez:

„S csodálkozom: a víz felett mi tart?

Mi tart, mi tart még, Uram, Istenem?

Talán egy Kéz, mely láthatatlanul,

Bár én nem fogom — fogja a kezem.”

12