Sárospataki Füzetek 8. (2004)
2004 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Fekete Csaba: Bullinger és hazánk
Fekete Csaba télén ezt helyesbíteni. Ugyanekkor a hitvallás „képtelenségeknek” bélyegezve elutasítja a sokhelyt akkor már mellőzött gregoriánt, és a zsolozsma más elemeit. Az ilyen nézetekkel Magyarországon Melius kora igen élesen szembesült, mert Kőröspeterdi Arany Tamás egyik tétele kategorikus elutasítás volt, azaz állította, hogy énekelni nem jó! A mi atyáink pedig a szertartási éneklést sem vetették el, nekik volt,,módjuk” benne, a magyar nyelvű gregoriánnal és a himnuszokkal, a zsoltároknak a régebbi és Szenei Molnár-féle parafrázisaival olyan sajátos szertartási kincset mentettek át, amelyhez hasonlót egyeden európai protestáns felekezet sem mondhat magáénak. Még jobban kiütközik Buliinger leveleskönyvében ennek a teológiai felfogásnak a csorbája. A közreadó Nagy Barna meg is jegyezte: „Feltűnő, hogy — mintegy visszahatásképpen a középkori liturgia kinövéseivel szemben — az egyházi énekkel kapcsolatos felfogása szinte a közömbösség határán jár. Ez bizony a Szentírás alapján helyesbítésre szórni”. Okkal mutatott rá erre, mert leveleskönyvében Buliinger 1551-ben ezt írta: „Valóban az LJr seholsem tanított énekelni, sem az éneklés törvényeit nem írta elő [...] Az egyházban mindenkor szabad volt akár mérsékelten és áhítatosan énekelni, akár pedig tartózkodni az énekléstől”! A Biblia számos helyén olvashatók, illetve Kálvinnál az éneklés dicséretéről szóló szakaszok ismeretében, az eretnekség szorításában a mi atyáink tehát a svájciak eme sajnálatos szélsőségét és közönyét megokoltan mellőzték. Más kérdés azonban, hogy mindmáig elmaradt ennek a hibás tételnek a gondos, tapintatos és szakszerű helyesbítése. Talán azért történt így, mert a puritánok később egy másik fajta szélsőséghez ragaszkodtak, úrvacsora idején eltiltották az éneklést, és közülük többen kizárólag csak a genfi zsoltárok éneklését akarták engedni, valamint állásfoglalásukat éppen olyan teológiai egyoldalúsággal okolták meg - közöttük a nagy Martonfalvi Tóth György is! —, mint amilyen föltárni Buliinger föntebb idézett megnyilatkozásában. Akad természetesen más korhoz kötött részlet is a 16. századi hitvallásokban, amelyeknek rigorózus és fundamentalista kényszerítése a reformáció szellemével soha nem lett volna igazolható. Teológiai adósságunk ezek elhanyagolása, adósságunk törlesztése része volna a reformáció, a hitvallások és Buliinger szellemében való megújulásunknak. Az évfordulók kísértése, hogy az előttünk járókat mértéktelenül magasztaljuk, vagy akár református aprószentpódékok módjára próbáljuk rövid ideig tartó kultuszukat megteremteni. Illő ezen a szép évfordulón, amikor Buliinger képmása tekint ránk a falról, Buliinger elfeledett vélekedését felidéznünk a szentekről. „Ha nem akarod Krisztust, akkor nem lehet rajtad segíteni, és még egy szent sem tud segíteni. Avagy azt hiszed, hogy a szeretett szentek Krisztus helyébe lépnek? Ok nem törekednek ilyen dicsőségre. Maguk utasítanak téged Krisztushoz, akit ők is egyedüli közbenjárónak tartottak Ehhez jön, hogy soha egy szent a másikat nem hívta segítségül, ők is egyedül Jézus 16
