Sárospataki Füzetek 8. (2004)
2004 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Enghy Sándor: Halál, feltámadás, örök élet az Ószövetségben
Halál, feltámadás, örök élet az Ószövetségben aki életet ad. Vele szemben minden más isten halott volt. Ahol ez a hit elég mélyen belegyökerezett Izrael életébe, ott Jahve vette át azoknak a halott isteneknek a funkcióját, akik például a halottak továbbéléséért voltak felelősek. A halottkultusz viszont sértette Jahve kizárólagosságát, a halál legyőzésének ciklikus-mitikus megközelítése pedig teljesen ellenkezett az új teremtés gondolatával. Ezért ha vett is át Izrael valamit idegen vallásokból, azzal mindig Jahve hatalmának nagyságát emelte ki más istenekkel szemben. Ahol Jahve megmutatta népe történelmében, hogy O valóban élet és halál ura, ott meg is fogalmazta Izrael ezt a reménységét, mely túlmutatott a halálon. A feltámadás Jahve már kezdetben megtapasztalt hűségének csak egyik bizonyítéka. Mivel Jahve volt Izrael számára az élet Istene, aki mellett természetesnek számított az élet védelme, természetes volt az O mindenek fölötti hatalma, s ezzel a halál kérdésének megoldása is. Ha ezt a hitét nem a feltámadás terminológiájával fogalmazza meg az Ószövetség, azt soha nem azért teszi, mert nem hisz a feltámadásban, hanem mert esetleg azt nem volt miért hangsúlyoznia, vagy Jahvéval közösségben élve éppen nem volt szüksége azt valamivel szemben megfogalmaznia, vagy esetleg más módon, más megfogalmazásban juttatta kifejezésre Jahve halál feletti hatalmát. 7. Sokak szerint39 csak a fogság korára, vagy az azt követő időre állt ösz- sze Izrael hitében a posztmortális egzisztencia megalkotásának minden eleme, melynek egyik oka, hogy Izrael számára Jahve a történelemben cselekvő Isten volt. Izraelt környezetével ellentétben ugyan ez a fajta történelem orientientáltság tette nyitottá a Jahvéval való új tapasztalatokra, de ez a történelemértelmezés ugyanakkor háttérbe is szorította a metahistorikus gondolkodást. Amikor aztán az idegen népekkel való kontaktus történelmi tapasztalata alapján nyilvánvalóvá lett, hogy Jahve a világ egyeden létező teremtője és megtartója népe számára (Ezs 45,21.18), Jahve tulajdonképpen a fogság tapasztalata alapján lett népe egyeden reménysége, a világ korládan ura, aki az univerzum királyaként ura a halálnak (Ezs 25,8). A diaszpóra szituációjában az individualizálódott gondolkodás segítette igazán a feltámadás hitének kialakulását, melynek során az egyén előtérbe kerülésével hangsúlyossá lett az egyén szabadulása, az egyén kegyessége, az igazak szenvedése a bűnösök jóléte láttán. A halál nem egyszerűen az élet természetes velejárója volt többé, hanem panasz tárgya, mert az ember szenvedésében kérdéssé vált Jahve hűsége, s mivel a földön nem történt igazságszolgáltatás, egyetlen megnyugtató megoldás maradt: a halál utáni megfizetés. IV. Antiochus Epiphanes üldözése idején a zsidóság Isten igazságának kudarcaként értelmezte, hogy az igaznak azért kell meghalnia, mert a Tóra szerint él. Természetes, hogy felfokozódott a vágy Jahve beavatkozására nézve. Az 39 GOLLINGER „Wenn einer stirbt, lebt er dann wieder auf?” i. m. 22-26. 32- 33. old. 91
