Sárospataki Füzetek 7. (2003)

2003 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Novák István: Egyháztársadalmunk - Kísérlet egyfajta egyházszociológiai "látlelet" felvételére

oa sárospataki Füzetek 2003/1 00

Ebben a kétarcúságban további töredezést jelez az egyháztársadalom értelmiségi rétege. Egyfelől azért, mert önmagában is megoszlik, amikor lelkészi, illetve világi tagozódást mutat. A lelkészi elem — eleve természetes — jelenlétével és magatartásával a társadalmi szerep általánosságában aligha van különösebb gond. Ám annál több kérdőjel mutatkozik a világi értelmiség egyháztársadalmi megítélése körül. Egyfelől jelenlétét illetően, másfelől belső — lelki — irányultságát tekintve. Jelenléte általában kérdéses lehet. Durván fogalmazva: van is, meg nincs is. Udvariasabb megközelítéssel: van, de lappang.1 Mindenesetre korántsem tölti be azt a szerepet, amely őt — képzettségénél fogva — mint meghatározó jellegű társadalmi tényezőt megilletné. Mindez a hitéleti-hitvallásos formálódásáról alkotható kép megrajzolását alapvetően megnehezíti. Legfeljebb arra nyújt lehetőséget, hogy az egyházi szolgálatot ténylegesen ellátók, mint kisebb csoport hitét, hitvallásos voltát pozitív jelleggel feltételezve, a „lappangó” nagyobb csoportot, mint „maga módján vallásos” egyháztagokat értékelhessük.

4. Társadalom hagyomány és szokás nélkül aligha létezik. Akár azért, mert még, akár azért, mert már nincs. Előbbi az emberi szerveződésnek abban a kezdeti, primér állapotára utal, amelyben a szálak és kötődések még maguk is formátianok, esetlegesek, az utóbbinál viszont éppen azok a kapcsolatok hullanak szét, amelyek eddig magát a társadalmat jelentették. Tehát amikor sem hagyománynak, sem szokásnak nincs mihez kapcsolódnia. Keletkezését és esetenkénti formálódását sajátos erők létesítik és táplálják. Közöttük az adott emberi közösség önmozgató tényezői, ugyanakkor a társadalmat szervező „hivatalos”, mert erre a célra létesített faktorainak figyelmedensége, hanyagsága, esetleg céltudatos magatartása is. Bár mindkettő járulékos, mert társadalomhoz kötődő természetű, mégis sajátos erőt tud felmutatni. Fenntartó és mozgató jelleggel. Tehát nem pusztán egyfajta konzerválást szolgálva, hanem — ha szükséges — vállalva még a társadalmat külsőleg (jogilag) szervező erőkkel szembeni ellenállást is. Erejét mi sem bizonyítja jobban, mint adott társadalom adott történetének azok a pillanatai, amelyekben magának a társadalomnak léte válik bizony1 Az egyházi értelmiség jelenlegi állapotával részletesen foglalkozik Novák István: Értelmiség az egyházban c. tanulmánya. Confessio 1999/3. sz. 84-93.

SO 67 oa