Sárospataki Füzetek 7. (2003)
2003 / 2. szám - TANULMÁNYOK - John Courtney Murray: A jelenkori probléma: Isten halála
A JELENKORI PROBLÉMA: ISTEN HALÁLA nak utat a Városba, éppúgy mint az Akadémiára és a Piactérre. Ez inspirálta a politikai-vallási dogmát, amely az elvilágiasodott állam fő szerkezeti pillére volt — azt a dogmát, mely szerint a vallás teljesen magánügy, az ember belső világának a dolga, az egyén lelkiismeretére tartozik. Legjobb esetben is a vallás a „sekrestyébe” (ahogy akkoriban mondták), az egyházi élethez tartozik, azaz — a szekuláris dogmatikai meghatározás szerint — magánügy. A dogma elrendelte, hogy Isten és a vallás nem formálhat jogot nyilvános státuszra, nem követelhet magának helyet a nyilvánosságban, és nem igényelhet szerepet az állam vezetésében. A közélet természeténél fogva istentelen. Egy közvallás gondolata in adiecto ellentmondás. Akárcsak Isten népének a gondolata is. Az emberek, ahogyan a város is, hivatalosan ateisták. Az ateizmus a törvény által felállított közfilozófia. Ez az egyház és az állam szétválasztására vonatkozó törvény által jött létre, mely az a jogi intézmény volt, ami magába foglalta a szekuláris politikaivallási dogmát. A törvény elrendelte, hogy az egyháznak nincs közösségi léte az államon belül. Az egyház törvényesen nincs jelen, a törvény előtt nem létezik, nem lehet közösségi ténykedése. Valójában nincs is egyház. Isten Templomát legyőzte a jogi rendelet. Isten, ha neki úgy tetszik, még lakozhat az egyén szívében. Azonban azt nem engedték, hogy az emberek között lakozzon. A nép, mint olyan, nem ismeri el őt, az emberek nem ismerik el jelenlétét. Azt mondják: „Nyilvánosan nincs itt.” így a tizenkilencedik század tanúja volt „a nép, amely nem ismeri Istent” bibliai jelenség újra felbukkanásának egy új formában. Ez volt a Város ateizmusa, amely ellen IX. Pius a Tévedések Összefoglalása c. műben felszólat, s amely ellen XIII. Leo enciklikák hosszú sorát intézte. Ez egy átmeneti jelenség volt. Egy részről még mindig a modern korhoz tartozott, mivel annak eredeti premisszája az volt, hogy az államnak nincs szüksége Istenre a közéletben. Isten lényegtelen a politika számára — ez a kijelentés tipikusan modern. Azonban három más vonatkozásban a francia köztársaságiak és az ő európai követőik politikai ateizmusa hidat alkotott a posztmodern kor felé. Először is az ateizmusra való politikai törekvés a történelem Istene megtagadásának a formáját öltötte magára, annak a Politikai Alkotónak a megtagadását, aki egy népet teremtett, aki közöttük lakozik, és aki mint Mindenható irányítja az ő sorsukat. Ez új dolog volt. A korábbi modern visszautasítás a világ Istenének, a Kozmikus Alkotónak, aki a mennyet és a földet teremtette, szólt. Ez az új ateizmus, vagy még kézzelfoghatóbban, az új istentelen nép, amely nem akarja elismerni a Mindenhatót, fogja jellemezni a posztmodern kort. Másodsorban, az a totalitárius demokrácia, amely a Felvilágosodásból és a Forradalomból jött létre mint a politikai ateizmus új fajtájának a hordozója, pontosan ateizmusa tekintetében annak a kommunista totalitárius diktatúrának egyenes ági őse, amely a marxizmusból és a világforradalomból született mint egy olyan messiási ateizmusnak a hordozója, amilyet a történelem még nem látott. Harmad107
