Sárospataki Füzetek 6. (2002)
2002 / 1. szám - MÚLTUNK - Horváth Barna: Pályánk emlékezete VIII. - Utazni kell!
PÁLYÁNK EMLÉKEZETE VIII. Utazni kell! magyarázni. Szerencs főutcáján haladva az állomás felé, a Rendőrség épülete előtt kellett elmenni. Nem látszott senki az útról, mégis egy pillanat alatt kiugrott a bokrok takarásából Zvolenszky őrmester, mintha már várt volna. Leállított és a jogosítványt kérte, majd leszedette a rendszámot és a motort tolva engedte hazavinni. Nagy égés volt vasárnap motort tolni az utcán, de ennél is jobban bántott, hogy nem tudtam kimenni apa elé az állomásra. Nem beszélve arról, hogy Benke Kálmán esperes úrnak kellett a rendszámot visszakunyerálni. Apa is jött a déli vonattal, kezében aktatáska, és mint aki már mindent tud, arca szomorú volt. Közölte is, hogy ezúttal nem veszünk motort. Nem sokkal ezután Miskolcon letettem a vezetői vizsgát. Ezzel véget is ért a boldog izgalmak ideje, amikor még idejében meglátva az igazoltató rendőrt, az első mellékutcán elslisszoltam. Ez az állítmány apa emlékére került a szövegbe. Azóta se hallottam senkitől ezt a szót, talán a monarchiával együtt eltűnt. De az mégiscsak különös, hogy valakitől már a rendőrség is tudta: a szerencsi káplán jogosítvány nélkül vezet, sőt azt is, hogy hol és mikor lehet egyetlen ugrással elkapni. Az őrmester reflexe jól működött - sok ilyen rendőr kellene ma is - de csak azért működhetett, mert valakitől "fülest kapott". A 60-as években mindig tapasztaltuk, hogy többet tudnak rólunk, mint amit gondolnánk. Volt olyan járási tisztviselő, aki évek múltán vallotta be, hogy ő már járt az igrici parókián, amíg mi a templomban voltunk... Hihetetlen állítását igazolta is mondván: az van kiírva, hogy "JÖJJETEK ÉN HOZZÁM MINDNYÁJAN". Nem zavart különösebben, hogy ilyeneket is tudnak, inkább az állandó megfigyelés helyzetében kialakított mimikri és a "befalazottság" érzete rontotta a hangulatot. 1964. március 14-én, Igrici beiktatásom napján reggel még száraz porhóval kavargott a jeges szél. Délutánra már vastag hópárnák képződtek, és az autósoknak gondot okozott a hazamenés. Mas eveken is előfordult, hogy behavazod tunk néhány napra, es olyankor a motor sem indult, vagy nehezen, és jól esett a belenyugvás: szabadságunk határai majd az olvadással tágulnak. Sokszor töprengtem azon, hogy lehetne disszidálni pártállamos országunkból a vasfüggöny mögül. A Fertő-tó környékét gondoltam erre alkalmasnak. El is mentünk Péter Zoltán barátommal néhány napos motortúrára a dunántúli határvidékre, hogy tanulmányozzuk a helyzetet. Ezt 75
