Sárospataki Füzetek 6. (2002)
2002 / 2. szám - MÚLTUNK - Berényi József: Száz szilánk
igyekeztek is rábízni magukat és a nagy családot. Igen gyötrelmes történelmi korszakban. Külön csoda ahogy én középiskolába kerülhettem. Nem akármilyen „szilánkok” sorozata, de ki kell hagynom. Azt is, ahogy tanulmányaimat elvégezhettem, és debreceni lelkipásztor lettem. 1949-ben volt ünnepélyes beiktatásom. Szüleim is ott voltak. Édesanyám addig Szekszárdon kívül csak Budapestet látta. Valójában ott is csak a vásárcsarnokot, ahová több asszonnyal együtt, évenként ő is felvitte a hízott libákat — hajóval. Most ott ül az alig hat éves, ragyogó új templom első padjában. A padsorok között állva is százak szoronganak. Nem csupán a földszinten, a karzatokon is. A beiktatást dr. Farkas Pál esperes végzi. Én az 1. Kor. 2-vel szolgálok: „Nem akarok egyébről tudni köztetek...” Beiktatás után az esperes odamegy bekötött fejű, könnyeit törölgető Édesanyámhoz. Erőszakkal kezet csókol neki. Szép bariton hangján mondja feléje a szívet melengető szavakat: „Boldog édesanya, akinek ilyen fia van...” Annyi bizonyos, hogy Édesanyám számára kimondhatatlan öröm, amit hall, meg az egész, ami körülötte történik. Egy évtizeddel később már Bojton vagyunk. Nem írtam meg haza a szenvedéses utat, amely odavezetett. Édesanyám talán ki sem bírta volna. Iszonyatosan vergődhetett, mert amint egy esztendő múlva megtudtam, munkától elcsigázott nehéz kis kezeivel levelet írt Debrecenbe a nagytiszteletű esperes úrnak. Könyörögve kérte, tudassa vele őszintén, mit követtem el, amiért el kellett távolítani abból a gyülekezetből, amely úgy örült, nem is olyan régen, megválasztásomnak. Édesanyám nagy fájdalmát csak fokozta, hogy az az esperes, aki erőszakkal kezet csókolt neki, nem is válaszolt kétségbeesett soraira.
