Sárospataki Füzetek 4. (2000)
2000 / 2. szám - TANULMÁNY - Békési Sándor: Egyház és kultúra
Békési Sándor ten országa felól előlegezett lét értelmében megbonthatatlan egységet jelent, ami az egyházra óriási felelősséget ró, hogy ebből az egységből ne csak egy részre legyen tekintettel. Amikor TILLICH kiemeli a kultúra Szentlélek általi önátlényegítését (Selbst- Transzendierung der Kultur), azt a törvényt, amely ezen kultúrát meghatározza, teonómiának nevezi, elválasztva azt a heteronómiá- tól, az idegen törvény alatti kultúrától és az autonómiától, az öntörvényű építkezéstől. A teonómiá minden alkotásában a szent megtapasztalása mutatkozik úgy, hogy magába foglalja az alkotási folyamat autonóm formáit is. Elemei azonban mindig ki vannak téve annak a veszélynek, hogy konfliktusba keverednek az egyházi, társadalmi és politikai heteronómiával és autonómiával. A 13. és 14. században a teonómiá nagyobb erővel bírt az utóbbiak fölött, viszont a nacionalizmus és a racionalizmus autonómiája idején a 18. és 19. században háttérkultúrává vált. A teonómiá tehát - hangoztatja TILLICH -, sohasem tud abszolút győztesként kikerülni a világ kulturális óceánjából, csupán részgyőzelmei lehetnek. d) A kultúra: a belső és külső istentisztelet A vallás és kultúra kérdése az ember létének legfontosabb értelméhez vezet el. Mi végre teremtetett az ember? A választ a reformátor HEINRICH BULLINGER hitvallásában így adja meg: azért teremtetett az ember, hogy „Istent megismerje (agnoscat), becsülje (revereatur), imádja (adoret), segítségül hívja (invocat) és tisztelje (colet), s ezenfelül kapcsolódjék őhozzá, örökké vele éljen... Mert az ember legfontosabb bölcsessége, hogy amaz egy mindenható és mindeneket kormányzó, jó és jótevő Istent és végtelen kegyelmű Atyát tisztelje”.4 Az emberi élet célja végső soron a cultus Dei, az Isten tisztelete, vagyis a hív élet áldozatul való felajánlása Isten részére. Az oltár közelében már a vallás és a kultúra egymásra találásánál vagyunk; az áldozat mint megszólíttatás és válasz határozza meg Istenhez és a világhoz való viszonyunkat. BULLINGER az Isten tiszteletét két megnyilvánulásban látja: belső istentiszteletben (cultus internus) és külső istentiszteletben (cultus externus). A belső istentiszteletet egyedül Isten ismerheti, milyenségét egyedül ő ítélheti meg. A belső istentisztelet minden ember saját szívében élő ünnep, amelyet egyéni karakterek, személyiségi jegyek, lelki ajándékok határoznak meg, mégis ugyanazon istenfélelemben, en4 Tőkés István, A II. Helvét Hitvallás magyarázata. Kolozsvár, 1968. l.k. 52.old. 90
