Sárospataki Füzetek 4. (2000)
2000 / 1. szám - TANULMÁNY - Dr. Horváth Barna: Pályánk emlékezete
Dr. Horváth Barna “Differenciált” - mondta Pali. Én meg nem mertem megkérdezni, hogy ez jó vagy rossz. Aztán az évek megmutatták, hogy gondolatvilágunk folyamatos javításra szorul, és a bonyolultnak látszó életfilozófiákból ki lehet lábalni az evangélium egyszerűségére. Erre ad példát Jézus, amikor ezt mondja: “Aki befogadja azt, akit elküldök, az engem fogad be, aki pedig engem befogad, az azt fogadja be, aki engem elküldött.” (Jn 13:20) Petőfi írta a Téli esték c. versében, hogy “Akitől nincs messze az élet határa, nem előre szeret nézni, hanem hátra.” A fiatalon elhalt költő honnan tudhatta ezt? Neki nem voltak, nem lehettek “Őszikéi”. Nem élhette át azt a csodát, hogy 20, 30 vagy 40 év múltán szembesüljön régi önmagával és emlékezet által azokkal, akik valamikor nagyon fontosak voltak, talán pótolhatatlanok, és ma már csak szívünkben élnek. Az elridegült világban milyen jó egy kortárs tanúra rátalálni. Valamikor nem voltunk nagy barátok, csak egy osztályba jártunk Patakon. De 50 év múltán már az ősz hajnak is kijáró tisztelettel nézzük egymást. Fejünkre nőtt fiaink csodálkozva nézik, hogy miféle energia viliódzik abban a két villogó szempárban, ami a gyermekkori emlékektől úgy felélénkül. Gyermekkorunkban is így villogtak ezek a szemek, és fél évszázad múltán is felismerhető bennük a régvolt gyermek. Tóth Máthé Miklós van a sorok mögött, az ismert egyházi író, akit legutóbb egy vidéki estjén volt alkalmam bemutatni. Mikor elfogytak a dedikálást kérők és leültünk végre a szentpéteri parókián, megkérdeztem:- Emlékszel arra, amikor megszöktetek? Megírjam?- írd meg nyugodtan, már én is megírtam a Pecurokban.- Tudom, de én a személyes vonatkozást tartom érdekesnek. Azt, ahogy még édesapád mondta el nekem. Tóth Albert tiszalúci lelkipásztor példaként idézte fel a történetet. Példaként arra, hogy milyen különös dolgok vannak az életben. Ilyesformán szólt: Egyik nap telefonáltak Patakról, hogy jöjjek azonnal, mert eltűntek a kollégiumból a gyermekek. Vonatra ültem és azon törtem a fejem, hogy mit is lehet ilyen helyzetben tenni. Ahogy Patak felé közeledtünk, valaki elkezdett dühöngeni a kupéban, és mindenki azzal volt elfoglalva, hogy miképpen lehetne megfékezni. Nekem meg azt parancsolta valaki, hogy álljak ki az ablak elé. Ahogy ott állok, egyszercsak mit látok Bodrogolaszi határában? Hát Miklós fiamat a kis barátjával, amint keresik az utat a kukoricásban. A következő állomáson leszálltam, és sikerült őket elkapni, visszahozni. Van tehát megérzés, van isteni sugallat. Nagyon megértem ezt, mert évekig ábrándoztunk arról, hogy miképpen lehetne disszidálni, megszökni ebből az országból, nyugatra menni, vagy a világ végére, mégha Robinson módjára kellene is felépítkezni. A gyermekkori kalandvágyat hamar felváltotta a felnőttkori mehetnék, amikor telítődött az ember egy megcsonkult ország nehéz légkörével, és azzal a tudattal, hogy az, ami van, 128
