Sárospataki Füzetek 3. (1999)

1999 / 1. szám - Dr. Horváth Barna: Pályánk emlékezete (III.)

rokonok, vagy csak panaszkodók gyakran sírdogáltak konyhaasztalunk mellett. Ez tetszett is annyiból, hogy az én apám "tekintetes úr", akit megkeresnek közbirtokosságtól, a választásokat előkészítő bizottságból, a presbitériumból, hogy legyen ez vagy az, de ő nem vállalt soha semmit. Jogszerűséget kinyomozni igen, de "szerepet vállalni" nem. A Kisgazdapárt volt a pártja, de ott sem vállalt szerepet. Ötven éves volt ekkor, anyám negyven. Hárman együtt 4-5 évvel száz fölött. Lassacskán megértettem, hogy valami nagy sérülése volt az olasz fronton, ahová szinte gyerekemberként hajtották őket az első világháborúban. Piave, Isonzó nem sebesülést, hanem lelki sérülést, korai megőszülést hozott. Nem kaptam erről részletes beszámolót soha, nem is nagyon mertem kérdezni. Hamar átmentünk a 19-es kommünre, ami aktuális kifejtésben felért egy BCG oltással.- Tudod ki a kommunista? Az, aki elveszi azt, amiért más megdolgozott.- De hát azt mondják, hogy Jézus is kommunista volt, vagy éppen ő volt az első.- Megtévesztés. Azért mondják, hogy zavart keltsenek. Jézus nem vett el senkitől soha semmit. Ő mindenkinek csak adott.

Ilyen és hasonló párbeszédek gyakran zajlottak, némi izgalommal is jártak, mert eszmélődésem hamar megkívánta, hogy ellenvetésekkel tápláljam vitatkozásunkat.

Hová lett a gyermekkor, amikor sakkozott velem és elnézett egy-két lépést, hogy a könnyet csalogató vesztések után valami sikerélményem is legyen. Vagy behozta esténként a vesszőkosarat, amiben saját termelésű almát tartott. Elkezdte hámozni, úgy hogy a héj egy szalagban maradt és közben megtanította: egy alma többet ér, mint egy kiló banán. Mindjárt vita kerekedett volna, ha erre azt mondom: hiába kínálunk almát, ha valaki banánt akar.

Újabb ellentmondás alakult ki a hivatás körül. Csendes rávezetéssel próbált meggyőzni arról, hogy nekem a papság való. Ez érthető, mert jelnek is vehette Patakról hozott megtérés-élményemet és azt a kis könyvecskét, amit karácsonyra írtam a Titanic tragédiájáról. Szüleimnek ajánlottam ezt, de más is megkapta. Magam gépeltem és valaki bekötötte. Ötven év múltán már inkább restelkedve veszi kézbe az ember az ilyesféle zsengéket. Csak arra jók, hogy bizonyítsák: voltunk egyszer naivak, grafománok és kitárulkozók, mert nemcsak Istenben hittünk, hanem az emberekben is. Mi maradt ebből mostanra? Majd eldönti az olvasó, aki azt is figyelheti, hogy mi mindent tud életéből egyetlen ember a maga komputeres emlékezetébe 'elmenteni'.

Kezdetben nem mondtam ellent a lelkipásztorságra ösztönző apai fejtegetéseknek. Az is egy érv volt, hogy az írásból megélni nem lehet, de a papnak annyi ideje van írni, amennyit akar. Meg is él, meg írhat is. De elég-e ennyi meggondolás egy életre szóló hivatáshoz?

146