Sárospataki Füzetek 3. (1999)

1999 / 1. szám - Dr. Horváth Barna: Pályánk emlékezete (III.)

lelkipásztorhoz, két gyermeke született, György és Katalin, majd hamarosan özveggyé lett. Talán 55 nyarán volt az, hogy már mint theologus néhány hétig helyettesítettem férjét a hejcei parókián, amikor Kati a szülőotthonban, Gyurka pedig a kórházban volt. Most, hogy visszagondolok tragikusan rövid házasságukra, Gyurka mádi temetésére és arra, hogy már Katalin is elment a szülők után, bánkódom amiatt, hogy az adott időben családjaink nem kerültek közelebb egymáshoz, inkább eltávolodtak. Az elidegenedés amúgy is jellemző korunkra, családunkra és mindenféle kapcsolatainkra.

Patakon azt tanultuk és éltük át, hogy Jézus közelében tágul a világ, sok barátja és rokon-lelke lehet az embernek. A fiatalság még végtelennek érzi a kapcsolódás lehetőségeit. Van energia mindenféle kapcsolatok tartására, ápolására. Aztán egyszer elkezdődik a hervadás, a beszűkülés és a lemondás. Körülnézünk és döbbenten látjuk, hogy egyedül vagyunk.

Emlékképek villannak fel, képek, amikről nem készült fotó, vagy készült és akkor most albumot nézegetünk. Ijfúsági konferencián vagyunk Tiszakesziben, Szilvásváradon, Balatonfüreden. Ez a kép Putnokon készült, vagy nem készült, csak bennünk van. Gubacsy Istvánék látták vendégül a pataki diákokat Nagy Barna professzor úrral és néhány teológussal. Déri Ferenc fia, István volt akkoriban az első számú barát, akivel mindig együtt láttak minket. így engem is elengedtek, tudván, hogy jó helyen vagyok. A hívőségben is együtt voltunk és jó volt tapasztalni, hogy a nagy tekintélyű professzor úr, aki "Druszám"-nak hívott és a teológusok megelőlegezték az egyenjogúságot. Elesteledvén a pincelátogatás után, tüzet is gyújtottunk, kacsasültet ettünk és dalra fakadtunk, aminek utolsó sorai mostanra rímelnek igazán: "Eloszlik, mint a buborék, / Marad mi volt, a puszta lég."

Mi oszlik el? Minden, amit az ember rögtönöz a földön. A barátság is és a szerelem, a sok jóság, amivel régen meghaltak körülvettek minket. Az idő, mint a tenger elmossa, hullámcsapásaival szétveri emberi kapcsolatainkat. Ratkó Józskára gondolok, aki egy nyáron Tiszadobról kerékpárral jőve látogatott meg Mádon. Valami konferencián találkoztunk és cseréltük ki eszméinket az irodalomról. Ratkó Anna miniszter asszony rokona lévén, különösnek találtam, hogy csak egy vidéki gyermekotthoni hely jutott neki, akinek árvasága József Attilára emlékeztetett. Az is szomorú, hogy soha többé nem találkoztunk, mert teológus lettem és akkoriban a lelkipásztorság nem illett bele a fő vonalba. Ha most verset írnék Józskának a túlvilágra, címe ez lehetne: Egy rossz biciklivel a Parnasszusra. Vékonyka kötetében van néhány vers, ami maradandó, s amiről igen jó lett volna elbeszélgetni 50 év múltán. Ez nem adatott meg, mert az ember pályaíve meghatározott. Nem megy Nagykálöba a könyvtárba, egy futó ismeretség kedvéért, mert elképzeli, hogy esetleg meg sem ismerik. Pedig a lélek kész baráti ölelésre, ha egyszer már találkozott.

144