Sárospataki Füzetek 2. (1998)

1998 / 2. szám - Horváth Barna: Pályánk emlékezete II.

orva ti Í3arna: j^ályáni etn LUu (2.)

anyagelvűségének és anyagiasságának nevetséges és grotes2k megnyilvánulásait. „Micsoda az ember?”-kérdezhető a zsoltáríróval és meg is kérdezzük, valahányszor az emberi méltóság leértékelődik.

Édesanyámra gondolok most, aki túl sokat is mondta: „Te még gyerek vagy, nem tudod, hogy mi az élet.” Valóban, az élethez távlat kell, esetleg történelmi távlat. Most már megvan ez, s ezért fel lehet mérni, hogy milyen folyamat részesei voltunk. Visszalépésnek, hátrálásnak, hátramenetnek nevezhetnénk azt, amikor valaki a fejlettebb városi életformából a falusi, félparaszti tevékenységre vált. Saját házikóját eladja Pesten és visszahúzódik, mint nyugdíjas, egy archaikusabb működésbe. Önként kihátrál az élet fő áramlatából, kiáll szélre, mert elege van a városi lét felületes nyüzsgéséből. Van elképzelése arról, hogy milyennek kellene lenni a világnak, az embernek becsület és tisztesség dolgában. Még csak 44 éves, de kész filozófus, aki tudja, hogy a háború elől, az osztályharcos terror elől, a pártviszályok idegtépő zűrzavarából vidékre, 1 holdnyi termő szőlőskertbe kell menekülni. Ez volt apa, akitől megtanultam, hogy nem a fizikai munka alacsonyítja le az embert, hanem a saját tökéletlensége, ha nem küzd ez ellen, vagy nem fedezi be amennyire lehetséges.

Korán érzékeltem azt is, hogy fehérfalú kálvinizmusunk apai és anyagi ágon egyformán iszonyodott minden szóbeli tisztátalanságtól. Nemcsak az un. csúnya szavak kimondása volt tilos, hanem valami furcsa szemérmesség övezte egyes témák és cselekmények néven nevezését. Voltak dolgok, amikről soha nem beszéltünk. Gátlásosak is voltunk székiben, hosszában, mintha megfogadtuk volna, hogy nem is említjük az olyan dolgokat, amik a darwini majom-státusra emlékeztetnek. A kultúra fogalma nálunk abban körvonalazódott, hogy a „tanult ember” műveltsége csak emelkedett lehet. Minél műveltebb valaki, annál inkább meg kell válogatnia kifejezéseit és életvitelében is példamutatónak kell lenni. A züllött emberek szubkultúrája, és a szovjet rendszer nyers és modortalan stílusa gyakran volt erős kritika tárgya beszélgetéseinkben. Puritán lelkületűnk gyakran megbotránkozott azon a rontáson, amit társadalmunkban vagy környezetünkben ideológiai alapon végbevittek. A népélet lezüllesztése olyan vád, amit nem lehet és nem is szoktak eléggé hangsúlyozni. Szerettünk gúnyolódni magunk között a barbár prolik kultúráján, akik az istenes élet jó rendjét visszájára fordították. Apánk gyakran idézte gyermekkori tanítóját Órás Károlyt, akitől megtanulta, hogy „rend a lelke mindennek” és „mindenből egy kicsi egyenlő az eredménytelenséggel.” Jó érzés felidézni ezeket a ma már sokak által avatagnak tartott bölcs mondásokat, amik 100 évet tettek meg családi hagyományozásban. íme a közhelyek arra is jók, hogy portrévázlat adalékát adják. Gyermekkorban beírták ezeket az arany ABC-vel együtt lelkűnkbe, vagy ki tudja hová és csak csodálkozunk, hogy ezek maradtak meg egy apából, aki nem kevés időt szentel fiának nevelésére. Úgy éltek mindketten, mint örök példaadók, mintha tudták volna, hogy sok évtized múltán a jól nevelt gyermek majd megemlegeti, s íme meg is írja őket. Ma már úgy írhatom: Noblesse oblidge - a nemesség kötelez, s bizonyára a kisnemesség is. Nem kutattuk soha, hogy származásilag milyen és mennyi

114