Római katolikus polgári iskola, Sárospatak, 1938

Megtört a trianoni bilincs. Irta: Kósa Matild tanár. Huszadik éve annak, hogy június 4 én a világháború veszteseivel aláíratták a trianoni békeparancsot. — Tizenkilenc éven át e napon tartott országos gyászünnepélyek szivettépően hirdették a magyarság e második Mohácsának tragikus évfordulóját, melyen minden magyar szívéből a könnyek bizonyságtételével tört fel az őszinte fohász: „Megbűnhődte már e nép a multat s jövendőt." — Mert nemzeti imádságunk születésének százéves fordulóján vált valóban azzá a minden erkölcsi és anyagi áldozatot felölelő hatalmas erővé, mellyel öntudatos, hazájuk jövendő boldogságát komolyan munkáló magyarok Isten segítő áldását könyörgik a harmadik honalapításhoz. Talán egy európai nemzet sem vészelt át annyi megpróbáltatást nemzeti létének fennmaradásáért, mint a magyar. A százötvenéves törökdúlás nemzeti létének alapjaiban rendítette meg, mert számban tetemesen fogyasztotta s a helyét elfoglaló idegeneket, az önvédelmi harcával elfoglalt magyarság később sem bírta magába olvasztani. Ennek mélyreható következményei a szívós kitartással megvalósított nemzeti önállóságunk első éveiben is már fenyegető veszélyekkel jelentkeztek. A világháborút megelőző közjogi helyzete a magyarságot akaratán kivül sodorta bele abba a háborús veszedelembe, melynek célkitűzéseit a világpolitikát irányító nagyhatalmak jelölték meg. A Monarchia háborúvesztése Magyarország helyzetét már a korábbi nemzetiségi mozgalmak megerősödésével súlyosbította, amely megerősödés nem a belső elégedetlenségnek volt a hű kifejezője, hanem egyedül a cseh—szláv—román agitáció eredménye. A magyar nemzetet tehát ezeréves múltjában a legnagyobb szerencsétlenség Trianonban érte. A nemzetiségi propaganda győzelmére három és félmillió színmagyar jutott az ország történelmi határain belül, annak kétharmad részével idegen uralom alá. A művelt nyugat pedig a világháború előtti szerencsétlen dualizmus folytán nem vett tudomást a szent-istváni