Református tanítóképző intézet, Sárospatak, 1939

4 pihenni. Felénk legfiatalabb arcát mutatja, az újtelep egyforma, piroscserepes kertes házait, mik lassanként belenőnek a Radványés Hotyka-patakok medencévé tágalt széles völgykijárójának ekeföldjeibe. Gót és barokk templomtornyok, a vár ódon bástyatornya, a főiskola empire vonalai, a felsőmagyarországi renaissance tanítóképző letűnt évszázadokra emlékezve hosszú sorba rendeződnek, mintegy sejtetik a település út és folyó menti jellegét. Ha a Bodrog vashídjáról nézzük a várost: magasra emelt tornyokkal uralkodik a táj felett, a hóstát festői rendetlenséggel tekint a Bodrogra, apró ablakú régi kőházai macskaköves szennyes sikátorokat rejtenek, a vár minden délután ünnepélyes történelmi ruhát ölt az öreg fák között, ha megaranyozza az alkony. A Mandulásról a békés fejlődést, a történelmi nyugalmat érezzük, innen a táj uralkodik, a város élettere, miből kinőtt, táplálkozik és lélekzik. A város mögött megcsillan a Bodrog kanyargó morotváinak víztükre, a Bodrog-medence síkja zöld legelőkkel, dúsan termő ekeföldekkel, elszórt tanyákkal és árvízmentes szigetekre épült falvakkal a messzi lilás párákba tűnik. A síkra tavasszal néha lusta árvizek ömlenek. Ilyenkor pár hétre visszatér a táj régletünt ősi képe: az árvizekjárta, mocsaras, nádtengeres Bodrogköz. Végardón túl ide látszik a Long-erdő, az egykori Bodrog menti mocsártölgyes, gyertyános erdők utolsó mohikánja. Távolból idekéklik a Tarbucka és a táj legöregebb hegye, a Zempléni-szigethegy lekopott formáival. Ha észak felé fordulunk, szokatlanul mozgalmas kép tárul elénk: a harmadkor végén feltört vulkánok kúpjai, sátor alakú hegyei sorakoznak fel látóhatárunk északi körívén. A Ronyva síkjából hirtelen szöknek a magasba az újhelyi hegyek: a Sátorhegy, Magashegy, Várhegy és a Kecskehát. Messzire tekintő szép kúpjaik csoportja annyira megszokott jellegzetessége a tájnak, mint például a Balaton-vidéknek a Badacson és Gulács. Szép látványt nyújtanak a Sárospataktól északra fekvő Királyhegy és a Megyer. Lábuk alatt búza hullámzik, napsütötte oldalukon szőlő érik, fejükön haragos zöld erdőkorona díszlik. Testükön tátongó nagy sebek és csorbák mutatják, hogy rejtett kincsüket, a kaolint és a messze földön híres malomkövet az ember régen felfedezte. Mögöttük a Szava erdős tetejét és a távoli mikóházi hegyek halvány körvonalait pillantjuk meg. Balra a Sinka-tető, Nagy-Papaj, Darnó nagy tömegű andezit hegyek üdezöld árnyas erdőkkel tekintenek felénk. Nagymessze kiugrik a Sátorhegység testéből a tokaji Nagykopasz. Szabályos kúpját megtisztelték már „a magyar Fuzsijama" szép jelzővel is. S ha a hazai vulkánok között több mellett lemarad tömegével és magasságával, mégis az Alföld felől jövő vándor meglepődik e szép vulkán láttán és éppenolyan bámulattal és elismeréssel dicséri a hegy impozáns alakját, mint világhírű borának zamatját. A tokajiak is úgy hívják, hogy Nagyhegy, a Nagykopasz elnevezés inkább erdőtlen csúcsára vonatkozik. Innen Sárospatakról egyszerűen a tokaji hegynek mondjuk a horizont szélén kirajzolódó kéklő kúpot, ami a táj viharsarkát jelöli meg, mert ha