Református tanítóképző intézet, Sárospatak, 1939

12 sárga len (Linum flavum), a laposlevelű iringó (Eryngium plá­num), a macskahere (Phlomis tuberosa), a lila ökörfarkkóró (Verbascum phoeniceum), és a bárányüröin (Artemisici pontica). Pontusi-mediterrán (Délorosz sztyep és keletmediterránban egyaránt honos) származású a prémes gyöngyperje (Melica ciliata), a ba­rázdált csenkesz (Festuca sulcata), a keskenylevelű sárma (Or­nűhogalum tenuifolium), a leánykökörcsin (Pulsatilla grandis), a selymes boglárka (Ranunculus űlyricus), a parlagi rózsa (Rosa gallica), a mezei iringó (Eryngium campestre), a szarvas kocsord (Peucedanum cervaria), a szürke müge (Asperula glaucá] a fehér üröm (Arlemisia absinthium), és a tarka koronafürt (Coronüla varia), ez utóbbi már Középeurópában is gyakori. Mediterrán és középeurópai tájak virága a gumós kőtörőfű (Saxifraga bulbifera), a fehér gyíkfű (Prunella laciniata), a saláta galambbegy (Valéria­nella olitoriá) és a gyapjas penészvirág (Filago arvensis). A sárga fülfű (Sempervivum hirtum) illyr (=nyugat-Balkán)- kárpáti, a szürke gurgulya (Seseli osseum) pannoniai-illyr, a kosborképű veronika (Veronica orchidea) balkán-pannoniai, a déli kökörcsin {Pulsatilla australis) keletbalkáni, és a cseplesz lucerna (Medi­cago prostrata) mediterrán növények. Az atlanti Európa óceáni éghajlata alól csak az ernyős sárma (Ornithogalum umbellatum) egymaga jött ide, a betyárkoró [Erygeron canadense) hazáját ten­geren túl Észak-Amerikában kell keresni, onnan hurcolták ide. Végeredményben a Mandulás európai alapszövetű növény­takarójába két európai főtáj-típus a dél-orosz sztyep, és a Föld­közitenger-vidék (közelebbről a Balkán) hímezte bele virágdíszeit. Ezek a jellemző növényfajok figyelmeztetnek arra, hogy a medi­terrán és kontinentális Európa éghajlati hatásai érvényesülnek tájunkban. Ezeket a hatásokat a délre néző lejtők összegyűjtik és megerősítik. Ezeknek a kliraahatásoknak eredőjét legtökéleteseb­ben a növénytakaró összetétele, a balkáni sibljakra emlékeztető külső megjelenési formája és életritmusa fejezi ki. Az erős nap­sütésnek, szélnek kitett vékony talajrétegű termőhelyen a felmele­gedés és a párolgás ellen kell küzdeni a növényzetnek: ezért jel­lemzők a száraz cserjések, a sok törpecserje, illatos ajakos, kes­keny-, merev-, és szőrös levelű fajok, a sok pozsgás és egyéves növény. Ezzel áll összefüggésben a növénytakaró nyári pihenése. Ezek az éghajlati hatások tükröződnek a nagyszerű szőlőtáb­lákon, és gyümölcsösökön, erről beszél a gyümölcsök gazdag vi­tamin-tartalma, a szőlő édessége és a bor zamata. Ebből viszont sejtenünk kell azt, hogy az ember sok mindent megérzett a táj erőiből. Csodálkoznunk kell ezen az ösztönszerű megérzésen! Érdemes megtudni azt is, hogy a Mandulás gazdag sztyep növényzete csak déli lejtőkön díszlik, az alföldi növényfajok csak eddig jönnek fel ilyen nagy tömegben. Az északi lejtők és hűvös völgyek árnyas, bükkös, gyertyános erdeiben már nem találko­zunk velük, itt már a kárpáti tájak előhírnökei fogadnak.

Next

/
Oldalképek
Tartalom