Református tanítóképző intézet, Sárospatak, 1926

Biztat a jövő! Néhány évtizeddel ezelőtt a tanító munkáját még nem értékelték kellőkép. A sok dologgal, de kevés fizetéssel járó tanítói állásra csak azok törekedtek, akik a középiskolában nem boldogultak, vagy akiket szüleik szegénységök miatt ott nem taníttathattak. Ez a helyzet a világháború után megváltozott. A figyelem a népkultura felé fordult. Annak minél magasabbra való emelése országos érdek s kormányzatunk egyik fő feladata lett. E célra való törekvés eredményezte a magasabb színvonalú tanítóképzést és a tanító jobb javadalmazását. Ma a tanítói pálya a jobbak közé tartozik. Az alig 19—20 éves ifjú, mihelyt végzett, azonnal álláshoz jut. A XI. fizetési osztállyal kezdi és szolgálati éveihez mérten, automatikusan előlép a VlII-ba s kinevezéssel bejut a VII. fizetési osztályba. Sokan elkerülik egykori osztálytársukat, ki polg. isk. tanár lett, sőt elérik a középiskolai tanárt is. Nagy út ez a 300 forintos fizetéstől! A magasabb fizetés a tanítói állás megbecsülését, a tanító nemzetépítő munkájának az elismerését jelenti. Ennek tulajdonítható az az örvendetes jelenség, hogy ma már nemcsak a gyengék, a bukottak éreznek „ellenállhatatlan vágyat" a tanítói pálya iránt, hanem jó és jeles tanulók is tömegesen kérik felvételüket a tanítóképzőbe. Szükség is van erre a változásra. Az ajtón kopogtat a nyolc osztályú népiskola s ezzel együtt a tanítóképző-akadémia. Nagy feladatok előtt állunk. A gyengék ideje lejárt, a jeleseket kell a népkultura szolgálatába állítani! Sok új iskolát és még több lelkes, jól felkészült, hivatását egészen betölteni tudó tanítót a hazának! Ez vezet a kulturfölényhez s így készítjük elő a jobb magyarjövőt. A kultuszminiszter úr az első lépéseket ebben az irányban megtette. A haladás útján vagyunk. Biztat a jövő!