Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1940

12 az ajtó! Igazi családi közösség nélkül tengődő családok, szülők és gyermekek meghallják belőle: van, aki az apák szívét a fiakhoz, a fiak szívét az apákhoz fordítja, van a bomladozó családi életeknek orvosa. Krisztus az, aki Igéjével és Szent Lelkével minden családból egy-egy gyülekezetet formál, új életet támaszt, mert bejön a családi házak ajtaján is és mindenkit megtanít az egy szükséges dologra: az Isten dicsőségének szolgálatára, hozza az Ő kegyelmével bővölködő életet. Én vagyok az ajtó — hallja most a Krisztus evangéliumát főiskolánk kapunyitó népe. Azzal az örömmel nyit kaput, hogy Krisztusban tanárok és tanítványok is igazi közösségre találnak. Mert az iskola népe is egy darab gyülekezet. Tanár és tanítvány a teremtés és megváltás kegyelméből, testestőllelkestől Istené a Krisztus által. Milyen áldott szabadság! A tanár így nézhet tanítványára, a tanítvány a tanárára.*'El lehet találniok egymás szívéhez, mert megtalálták a titkos, de kijelentett és feltáruló ajtót: a Krisztust. Tudják igazán szeretni, megbecsülni, tisztelni és szolgálni egymást, mert mindnyájan élhetnek és dolgozhatnak együtt Isten dicsőségére. Nincsenek többé rideg válaszfalak, keserű elzárkózások, szabad az út lélektől-lélekig. Én vagyok az ajtó! Milyen jó ezt az örömhírt meghallanunk minden embertársunk, minden felebarátunk felől, akik Krisztus által valamennyien az Istenéi s az Ő jóságának és kegyelmének hordozói a mi számunkra. S nekünk szabad egész életünket a felebaráti szeretethez szabnunk és éppen ezzel Isten dicsőségére élnünk. Azzal, hogy az elmondottak szerint alapigénk parancsolatát evangéliumnak, a Krisztus kegyelméről való bizonyságnak értelmeztük, nem töröltük el annak parancs-jellegét, sőt inkább megerősítettük azt. Azzal, hogy a parancsolatot — Isten mindenik parancsolatát! — helyettünk és érettünk egyszersmindenkorra Jézus Krisztus töltötte be, a parancsolat nem veszti el komolyságát, hanem éppen így válik a mi életünket valóban elérő és minket az Isten iránti engedelmességre hajtó, magával sodró parancsolattá. Isten parancsol és Krisztus által meg is teszi, végre is hajtja bennünk és általunk azt, amit parancsol. Éppen ez az isteni parancsolat által megvalósuló kegyelem csodája, hogy nem zárkózhatunk el többé előle, mert a feltámadott Krisztus bezárt ajtókon hatol át, úgy jelenik meg tanítványai között és szól: „Békesség néktek !" (Ján. 20:19.) Igaz, Krisztus senkire sem tör rá „ajtóstól". Ő nem a külső, erőszakos kényszer módján jön hozzánk, hanem azt mondja: „íme, az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok és ő énvelem" (Jel. 3 : 20). Tehát nekünk magunknak kell meghallanunk a Krisztus szavát és nekünk magunknak kell feltárnunk Őelőtte szívünk ajtaját, életünk kapuját, hogy Ő bejöjjön hozzánk és velünk maradjon.