Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1924

87 tatását is, melyeket a külföldi egyetemekre járó ref. theologusaink a XVni. században élveztek. (Sp. L. 1883:583). Egyháztört. vonatkozású dolgozatainak száma kevés, de amit e nemben írt, az igen becses és figyelemreméltó. 1877-ben Révész Imre Figyelgyelmező-jében rendkívül érdekes adatokat közöl az ünnepek történetéhez, melyek szerint a három főünnep harmadnapjának megülése 1786 május 19-én töröltetett el a tiszáninneni egyházkerületben. E végzés nagy izgalmat keltett a köznép körében. Különösen a lelkészeket vádolták itt is, mint Tiszántúl, mintha ők lettek volna egyedüli okai a harmadnapi ünnep eltörlésének. Minthogy 1784-ben a diákok ünneprejárása királyi rendelettel felfüggesztetett, azt hitte a nép, hogy a régi jó szokás a lelkészek kényelmeért töröltetett el, t. i., hogy ne kelljen a főünnepek alkalmával annyit papolniok. Midőn 1790-ben a diákok ünneprejárása ismét megengedtetett, az egyházközségek több helyről beírtak a sárospataki főiskolába, hogy ha az elöljáróság a harmadnap ünneplését eltörölte, ők az ünnepi diákot nem fogadják el s közli az ondi egyházi elöljárók ez ügyben írt érdekes levelét 1790-ből. Érdekes és ma is megszívlelendő az az alapos okadatolás és komoly fejtegetés, amelynek során, egy indítvánnyal szemben, meggyőzően bizonyítja, hogy szükséges Sárospatakon egyházkerületi közgyűlést tartani. Szerinte a mi atyáinkat az vonzotta Sárospatakra, hogy itt van a főiskola, melyet ők úgy tekintettek, mint szemök fényét, mint lelkök lelkét, mert itt van az az intézet, mely az egész egyházkerület szellemi bölcsője, hol az egyházkerület ujjászülve magát, mintegy a saját képére teremti embereit. A közvizsgák idejét legfőbb egyházi hatóságunk gyűléseivel is ünnepélyesebbé kívánták tenni, midőn valóságos kálvinista búcsújárás volt itt és híveink szent kegyelettel jöttek ide, mint áhítatos mohamedánok az ő Mekkájokba. Kétségtelen, hogy egy-egy nagyobb alapítványunk éppen a jobb lelkek eme találkozási és ölelkezési ünnepélyeinek köszöni lételét. S ha a múltban, szükség volt ez alkalmakra, hogy a főiskolának évről-évre ünnepélyesebb érintkezési alkalma legyen a nagyközönséggel s így érdekközösségben éljen az őt fenntartó elemekkel: mennyivel nagyobb szükség van erre s ilyenekre ma, mikor inkább magunkra vagyunk hagyatva, mint valaha. Sz G. úgy látja, hogy a prot. iskolák most inkább rá vannak szorúlva a nagyközönség pártfogására, mint valaha, nemcsak anyagi, de erkölcsi tekintetben is, t. i hogy ország-világ előtt hirdessük, tettel is bizonyítsuk, hogy az azokban létező nevelési rendszert, szokásokat, erkölcsöket, hagyományokat, intézményeket szeretjük, becsüljük, mint a magunkéit, hogy azt a szellemet, mely ezekben él, utódainkra is örökségül kívánjuk hagyni, és éppen azért gyermekeinket azokban kívánjuk taníttatni, neveltetni. Ha mi magunk is elhagyjuk magunkat: akkor a magasságos egekben sincs számunkra segítség. Szerinte egyház és iskola az egy dobogó szív két kamarája, melyek közül, ha egyikben baj van, megfájúl, megbetegszik be!é