Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1913

14 nagyjai között. Erös, edzett szervezete, a tudománytól szomjas lelke, szikrázó szelleme, dús kedélye, beszédre és írásra való nagy készsége, nyelvismerete, társadalmi szeretetre méltósága — olyan kincsei voltak, amelyekkel hódítva nyomulhatott előre s tényleg úgy is nyomúlt az Istentől elébe írott változatos pályán. De — bár nőtt. mint a pálma a magára vállalt és a bizalom által ráhalmozott teher alatt — végre az ö sokat bíró lelke is megperzselődött a saját lángjától s ragyogását ijesztő köd kezdte halványítani, mig nem teljesen is elhalványította, mint mikor a föld árnyéka elsötétíti a sugárzó napot. Ha legalább azt érezhette volna, hogy ott alkonyodik rá az örök sötétség, ahol ifjú álmainak teljesedésével egy egész élet jó és rosz napjaira való hü szövetséges felet állított mellé a bölcs Gondviselés ! Négy évi itteni tanárkodása után egyházkerületünk így búcsúzott el Bartha Bélától: „Az elismerést nevezett tanár úr teljes mértékben megérdemli, miután a főiskolánk szolgálatában eltöltött négy esztendő alatt hűséggel, szakértelemmel, teljes odaadással és lelkiismeretességgel teljesítette kötelességét; sőt ama mélységes szeretetnél és hálánál fogva, melynek úgy is, mint hivatása magaslatán álló protestáns tanférfiú, az Alma Mater iránt mindenkor tanújelét adta, kötelességeinek pontos betöltésén felül is elkövetett mindent, hogy főiskolánk jó hírnevét gyarapítsa. Egyházkerületünk, midőn bucsut vesz tőle s midőn örömmel veszi tudomásul levelében kifejezett amaz igéretét, hogy a debreceni főiskola utáni szeretete és hűsége nem fogja a sárospataki Alma Mater iránti szeretetét csökkenteni, Isten áldását kívánja egyszersmind további működésére." Most másodszor és utoljára bucsuzunk nem kisebb elismeréssel; hü volt a reá bízottakban, mint főiskolánknak volt tanítványa és tanára, hű és hálás volt főiskolánkhoz mindvégig, most már ott pihen Tiszafüreden, a Lipcseiek családi sírboltjában, pihenése legyen zavartalan, emléke legyen áldott!