Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1887

34 el. A7. egyik 313, a másik 237 lapon át foglalkozik a tárgygyal. Mindkét mű szerzője ugyanazon végeredményhez jut el; a Kazinczy-féle nyelvújítást, még hibáival és tévedéseivel is, szükségesnek és jogosúltnak, nyelvünkre és mívelődésünkre nyereségnek tartja. Mindketten követik a helyes magyarság elveit, nyelv és irály tekintetében kifogás alá nem esnek. De nagyban különböznek egymástól a tárgyalás rendszerére, alapos és kimerítő voltára nézve. A II. sz. művet már szerkezeténél fogva elhibázottnak kell tartanunk. A nyolc szakaszból álló mű egyes szakaszai nincsenek egymással szerves összeköttetésben. Az I. szakaszban a Kazinczy előtti irodalmi viszonyokról beszél; a II-ikban a Kazinczy fellépéséről és fordítási elveiről, a III-ikban már a nyelvújítási harcról; a IV-ikben a Kazinczy elveiről, hibáiról, példányairól a nyelvújítás terén; az V-ben Kazinczy elveinek gyakorlati alkalmazásáról; a Vl-ikban Kazinczy tévedéseiről sat. Már ezen tartalmi áttekintésből is láthatni, hogy itt a tárgyalás folyamán nincsen meg a kellő összefüggés, a szakaszok nincsenek egymáshoz illesztve az ok és okozat viszonyában. Szerző tanúlságára megjegyezzük, hogy a nyelvújítási harcról, mint okozatról csak azután lehetett volna szó, ha már elébb az újítás természetét kifejti, hibáit, tévedéseit kimutatja vala, s ily módon az orthologok megbotránkozására szolgáló nyelvújítási tényeket elősorolja vala. De nemcsak tárgyalási rendszere, hanem alapossága ellen is sok kifogásunk van. Hibáúl rójjuk fel, hogy a források legtöbbjét csak átalában említi meg, de alkalmilag, midőn épen használja, nem idézi. Nem hiszszük ugyan, hogy szerző azért járt volna így el, hogy tévedésbe ejtsen bennünket talán, hogy önálló véleményt tulajdonítsunk neki ott is, hol a forrás szemünk láttára buzog; de mindenesetre figyelmeztetnünk kell szerzőt, hogy e könnyű modort későbbi tanúlmányaiban ne használja. Szerző 53 forrást említ meg, de azért művében sok az alaptalan állítás, még több a tájékozatlanságra, elhamarkodásra valló hiba. A 238-ik lapon ezen állítást: „A nyelvújítás gyakorlatának joga minden dologhoz értő egyént megillet" — a mily alaptalanúl és határozatlanúl van ejtve, époly veszélyes következményeket vonhat maga után, ha elvvé tetetnék. Ilyet még a legmerészebb nyelvújjítók sem állítottak. A 17-ik lapon azt mondja a „Debreceni grammaticáról" és a Debreceni füvészkönyoröl", hogy azok „nyelvtani munkálatok" és „igen nagy hátrányára voltak nyelvünknek", amennyiben „mind,kettőből kitetszik íróiknak járatlansága a nyelv szellemében, alapos tanulmány és készültség hiány." Bizonyára szerző nem ismeri sem az egyik, sem a másik munkát, mert