Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1886

e mandatumot; remegve kellene elhárítani magamtól e kitüntetést. S ha mindezeket tudva és világosan látva, mégis elfogadtam, ezen, érdememen felül megtisztelő állást, tettem azt a legnagyobb magyarnak ez aranytanácsára hallgatva: *A kör, hová állíttatunk, az, melyre munkásságunkat fordítani kell, s vétkezik, a ki, az Űr által kijelölt napszámot elhagyva, más térre fordítja, talán csak itt valóban használható tevékenységét;* tettem azt ama biztos reményben, hogy azon szeretve tisztelt elnöktárs, ki őszinte szívességét és barátságát velem közel negyedszázad óta érezteté; azon felügyelő- és kormányzó-testület, mely, néhány évvel ezelőtt kebelébe fogadva, az ismeretlen munkakörben bölcs tanácsaival vezetni szíves volt; azon mélvtudományú tanári kar, melyhez részint a volt tanítvány kegyelete, részint a tanulótársi és baráti érzelmek arany-lánca fűz: jövőben sem fogják megvonni tőlem igen becses és nem nélkülözhető támogatásukat. E remény biztatására és ezen tudat birtokában fogadtam el e díszes algondnoki állást, melyet minden körülmények között több igyekezettel, mint hivatottsággal fogok betölteni akarni. Most, midőn azt elfoglalandó vagyok, önkénytelenül tárulnak fel előttem a közelmúlt szomorú emlékei. A kegyelet húrja megrezdül szívemben s nem tartanám magamat méltónak az örökség átvételére, ha azon férfiúnak, kinek tiszteletreméltó alakját e helyen látni mindnyájunknak oly jól esett, emlékezetét, bár a hegedő sebek felszaggatása fájdalmának árán is, emiékökbe vissza nem idézném; nem teljesíthetném méltóbban algondnoki első kötelességemet, mint akként, hogy megemlékszem azon egyénről, ki nemcsak e főiskolának volt szerető atyja, nemcsak a szegényeknek volt istápolója, hanem a tudomány és művészet törhetetlen s fenkölt szellemű bajnokai sorába is fel tudta magát küzdeni; ki emberbaráti szeretettől hevített szívébe minden igazat, szépet és jót befogadni s gyámolítani akart és tudott is. E nagy férfiúnak, néhai ifj. br. Vay Miklósnak emléke legyen áldott s folyton előttünk lebegő nagy szelleme legyen vezérlő csillagunk e főiskola érdekeinek munkálásánál. Ezen, reám nézve kegyeletes kötelesség lerovása után, az állomásommal járó működéseimnél mindenkor szemeim előtt lebegő irányelvre kívánnék reámutatni. A mai világban szokás minden, még a legcsekélyebb állás betöltése előtt is, munka-programmot adni. Én nem hódolok e divatos szokásnak. Nem pedig és egyesegyedűl azért, mert e főiskola