Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1885

lé A 48—85. lapokon találkozunk már Méliuszszal, mint exegetával. Nem fogadhatjuk ugyan el szerzőnek azon nézetét, melyszerint Méliusz exegetai munkásságának eredményeit, az ö bibliamagyarázatai s egyházi beszédei képezték volna csupán (49. ].); nem pedig azért, mert szerintünk Méliusz írásmagyarázói álláspontja s elvei az ő kátéibői, ágendáiból s vitairataiból is mind felismerhetők, sőt fordítási kísérleteiben is az exegeta nyilatkozik, amint azt szerző később maga is észreveszi ós ügyesen is igazolja. De e helyreigazítás mellett aztán szívesen és örömmel írjuk alá azt, amit a Méliusz exegesisének jellemzéseűl, annak műveiből vett érdekes idézetek alapján mond. Teljesen igaza van, midőn Méliusz exegesisét gyakorlati irányúnak ós saját dogmatikus álláspontja védelmére szolgálónak vallja és bizonyítja. Elmésen fejtegeti különeségeit, s ami legtöbbet nyom előttünk, ráismer ellenmondásaira s kiigazítja fordítói tévedéseit (58., 68-ik lap) is. A 85—95. lapokon a Móliuszra következő exegeták (Dávid Ferenc, Károlyi Péter, Kulcsár György, Bornemisza Péter, Decsi Gáspár, Beythe István, Félegyházi Tamás, Sóvári Soós Kristóf s végűi Derecskei Ambrus) példáin bizonyítja be, hogy a 16-ik század exegesise semmi nagyobb eltéréseket nem mutat fel az egyes íróknál; mert azok valamennyien saját nézeteik igazolására használták fel a bibliát s így nem a bibliai írókat, hanem önmagokat exegetálták; a különbség tehát köztük csupán a felekezetisógben és nem az egyéni felfogásban található meg. Végül összegezi szerző a 19. század hazai exegetáira vonatkozó nézeteit s szinte csodálattal borúi le a Méliusz munkaképessége előtt. Előnye, hogy szereti s búvárkodó hajlammal forgatja tárgyát, jól indul és nem téved el a fődologban , t. i. Móliusznak s a 16-ik század exegesisének jellemzésében ; nyelve keresetlen, tiszta ; általa nem hatni — aminek itt különben sem volna helye — hanpm megértetni akar. Nem hiányozván művéből a szükségesek, szívesen elnézzük benne a csak félig-meddig oda tartozót, mint a felesleges jóakarat productumát, mint Méliusz iránt érzett hódolatának nyilatkozatát, s örömmel s a szerző további fejlésébe vetett jó remények között szavazzuk meg részére az igen kiérdemelt jutalmat. A felbontott jeligés levélből Krausz Jenő, III. éves theologus neve tünt ki. A Péczeli díjért két pályázó versenyzett, kik ha nem felelnek is meg teljesen várakozásunknak, mindenesetre elismerésre méltó szorgalommal forgolódnak a kérdés megfejtése körűi. Mindkét szerző ismeri és fel is haszuálja a tárgyra vonatkozó forrásokat, de azokkal szemben