Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1900

Az a kegyeletes cselekedet, a mely ide gyűjtött bennünket, az, hogy Emődy Dánielnek tanítványai és tisztelői sírkövet emeltettek. Hogy ki volt Emődy Dániel ? Felelek rá, amennyire gyönge szavamtól telik. Férfi a szó legnemesebb értelmében ; hű fia hazájának, egyházának, melyet annyira szeretett ; hű munkása annak az intézetnek, mely az ő utolsó lehelletéig 28 éven át méltó büszkeséggel vallotta Emődy Dánielt magáénak. Odaadó szolgája volt tudományának ; igaz barátja embertársainak, hű hitvese hitvestársának, szerető, gondos atyja gyermekeinek és nem kevésbbé annak az ifjúságnak, melynek tudományos és erkölcsi nevelésében része volt. Maga az élő tudás és mégis a megtestesült szerénység, a legszigorúbb önmagához, de mégis elnéző mások gyengesége iránt. Nyilván úgy gondolkodott, hogy benne két ember egyesül, a közönséges átlag ember, a ki olyan mint más ; a kiváló másik, de ennek a kiválósága nem az ő érdeme. E szerint mérte magát, e szerint mérte embertársait. Ez volt Emődy Dániel.

Midőn 1863-ban ez ősi főiskola akkori elöljárósága Emődy Dániel* tanszékére meghívta, bölcsebben nem választhatott. Tudnia kellett, hogy az a tudomány, melynek terjesztését Emődy Dánielre bízni akarja, az akkori időben hazánk politikai viszonyaiban és alkotmányában történt változások következtében maga is rendkívül jelentékeny átalakuláson menvén keresztül, ebben a tudományban s rejtekeiben a tudásra vágyó tanuló ifjúságot helyesen vezetni nem kis feladat. Tudnia kellett, hogy ehez tisztán látó, élesen gondolkodó, megállapodott elme kell és mindenekfölött nagy tudás. De tudnia kellett azt is, hogy az az Emődy, a ki korának jelesei közt, hogy többet ne említsek, egy Kossuth Lajost tisztelhetett barátjaként, más nem lehet, mint kristály-jellem, fenkölt szellem, a ki az ifjúsággal nemcsak végtelen tudását, hanem a szívét is meg fogja osztani. S csakugyan e ritka tulajdonságokkal felékesítve jött a sárospataki főiskolába Emődy Dániel, 28 esztendei fáradhatatlan munkájával nevét a főiskola kitűnőségei sorában megörökítvén. Hozott magával elmét, melynek fénye most is világít, midőn az az elme, mint a letűnt nap, már rég nem ragyog, s hozott magával szívet, a melynek melegét még most is érezzük, mikor az a szív már rég kihűlt.

Tudományáról egy nemzedék tanúskodik, melynek jelesei közűi nem egynek Emődy Dániel hirdette a földi igazságot. Szívéről, mely oly nemes lelket zárt magába, itt áll előttünk a bizonyság. Itt áll ez az emlék, hogy hirdesse az utókornak azt a meleg, gyújtó szeretetet, a melylyel Emődy Dániel tanítani, nevelni, barátaival érintkezni tudott ; hogy hirdesse azt a nagyrabecsülést és hálát, melyet tanítványai és tisztelői részéről szíve nemességével maga iránt kelteni tudott ; hirdesse, hogy a hol a lelkeket egymáshoz kötő kapocs ily, aranynál is nemesebb anyagból való, azt a kapcsot az enyészet rozsdája sem képes elpusztítani.