Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1894
25 szerzetesekre bízta, kik a reáltudományokat mellőzve, a latin nyelvet fő és csaknem egyedüli tantárgynak tekintették s folyvást az előadás kizárólagos nyelvéül használták. A szabadabb eszmék terjedésének, a felvilágosodásnak és előhaladásnak az által is útját vágta a kormány, hogy hazánkat a mívelt külföldtől elzárta. Protestáns ifjainkra nézve a külföldre való járás sohasem volt annyira megnehezítve, mint épen ebben az időben. Ha nagy nehezen egyik vagy másik megengedett helyre kimehettek, túdori oklevelet csak királyi engedetem mellett fogadhattak el, a mire aztán épenazért nem is igen vágytak. Hogy protestáns ifjaink a külföldi egyetemektől elvonassanak, Bécsben 1820-ban nagy költséggel protestáns theologiai facultást állított a kormány, de a melynek sohasem volt olyan híre nálunk, hogy seregestől látogatták volna ifjaink. A vámvonalakon nem annyira a tiltott árúkat, hanem sokkal inkább a külföldről csempészett könyveket, lapokat és folyóiratokat kutatták. Irodalmunkra a kir. könyvvizsgálat szigora és önkénye nehezedett, melynél fogva sokszor egyetlenegy szó is elegendő volt arra, hogy a különben teljesen ártalmatlan mű világot ne lásson. A zsarnoki uralom rémeket látott a nyomdákban, a könyvkereskedésekben, mert azok gyakori véletlen kutatásoknak voltak kitéve. A tiltott könyveket különösen V olt aire, Rousseau és Helvetius műveit a könyvtárakból olvasás végett kiadni nem volt szabad, csak azon esetben, ha valaki talán czáfolni akarta volna azokat. E nyomasztó, minden szabadabb mozgást gátló rendszer mellett, természetes, hogy intézményeinket a haladó kor igényeihez nem alakíthattuk és azért hazánk míveltségi viszonyai a szerencsésebb körülmények közt élő külföldi népekéhez képest kedvezőtlen arányt mutatnak. Éhez járult a nemzeti szellem aléltsága, különösen a társadalom felsőbb rétegeiben, hol a német nyelv ismét kiszorította az anyai nyelvet a családi és társadalmi körökből. Sokan voltak ismét főuraink között, kik a semmi magasabb élvekkel nem kínálkozó hazát elhagyván, külföldre, leginkább Bécsbe költöztek és ott nemzetiségökből kivetkőztek. Az 1790-iki lelkesedés szalmatűznek bizonyult. A kor költője mély fájdalommal énekelte: „már mi nálunk a magyar szó, ritka, mint a fehér holló.“ A nyomorult közéleti és társadalmi viszonyok közt ismét az irodalom volt az, mely a múlt században nyert ösztönét megtartva, folyvást a hazafiság és nemzetiség oltára körül forgolódik. A legnemesebb erők a politikai élet levegőjét fojtónak találván, a nyelv f *
