Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1891
57 vativ nem huny szemet a mindent átalakító idő követelményei és fejleményei előtt; ő csak azt kívánja, hogy a jövő felé irányzott törekvés közben a múlt előföltételei figyelembe vétessenek. Az elhamarkodott ítéletek közé tartozik az is, a mit a szerző a szabadelvű iskoláról állít, hogy t. i. minden reform annak köszönhető. Ha Todd-ot, vagy György Endrének az angol államférfiak és szónokokról írt művét elolvassa — pedig hogy belenézett, annak nyomát látjuk művében — vagy ha alaposabban tanulmányozza a negyvenes évek reform-mozgalmait s az akkori pártok működését mi nálunk: bizonyára más eredményre jut. Az is eszébe juthatott volna, hogy a hatvanhetediki kiegyezés előkészítésében a magyar konzervativek mily hatályosan közreműködtek, úgy, hogy a kiegyezés sikere, a hatvanhetediki mélyre ható közjogi reformok, bizonyos tekintetben a konzervatív politika diadalául is tekinthetők. De történelmi adatok nélkül is, tisztán a pártok természetét és programmját véve kiindúlási pontúi, tudnia kellene, hogy minden igazi reformban — még ha a konzervativek a kerékkötő szerepét játszanék is azzal szemben — ez utóbbiaknak legalább is közvetett befolyásuk és részök szokott lenni. A szerző felületessége azonban a negyvenes évek magyar konzervatív és liberális pártjainak működését tartalmazó fejezetben éri el tetőfokát. Egy-két esetlen és semmitmondó megjegyzéssel föleresztve beszéli el a korszakalkotó politikai és irodalmi eseményeket. Különösen a 48-iki mozgalmakat olyan észrevéte lekkel kíséri, melyek — szerencsére —- inkább meggondolatlan szószátyárság, mint benső meggyőződés eredményének tűnnek fel. „Ily körülmények közt — úgymond — a radikal-liberálisok győztek ; győztek hamarább, mint remélték, győztek hamarább mint szükség lett volna rá.“ Majd egy más helyen: ..Az eredmény, bár rombolással volt összekötve: az új Magyarország; s így ha a liberálisok nem feleltek is meg a liberálizmus követelményeinek mindenben : nem ítéljük el e hatalmas pártot, s ha Kossuthra gondolunk, nem dobunk reá követ, sőt inkább így kiáltunk fel: Ave Caesar, morituri te salutant!“ Mikor eme gallimathiaszokat idézem, ezeknek hatása alatt szinte nehéz megőrizni tárgyilagosságomat, a mire pedig szükségem van e perczben, midőn immár a pályázat eredménye felett véglegesen Ítélni szándékozom. Hogy az ítéletet kimondjuk, tekintetbe kell természetesen vennünk a pályamű előnyeit is.
