Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1878
âo egyikről a másikra ragad. A fejedelem iránti hűségre Zsigmond király idejéből hoz fel példát ; felmutatja egy Hunyadi Jánosban „a magyar jellem legtisztább remekét,“ de megemlíti azt is, hogy már előtérbe kezd lépni az önérdek, a féktelenség. Mátyás a féktelenkedőket korlátok közé szorítja, az igazságnak tiszteletet szerez ; a nép erkölcse még megromolva nem volt, mit bizonyít az, hogy a törvények inkább hatalmaskodás, rablás és gyilkolás ellen alkottattak. Valószínűleg szerző az erkölcstelenség színvonalát az aljasságnál látja, s akkor következtetése megállhat. Különben szerző ezen ponton Bocsor nyomán halad. A polgárságról is hasonló elismeréssel nyilatkozik. Helyesen állítja, hogy Mátyás sasszeme és lángesze ellenállhatatlanul hódított; de nehéz volna bebizonyitni szerzőnek, habár idézetre támaszkodik, hogy a nagy király halála után bekövetkezett féktelenségnek az volt az oka, hogy ő az olygarchák féktelensége ellen törvényt nem alkotott (38. 1. 6. sz.). Az írott törvény magában még nem biztosítéka a rendnek, a normalis állapotnak, ha a törvény iránti tisztelet hiányzik, és pedig akkor szokott bekövetkezni, midőn a magánérdekek a közérdek felibe emelkednek. A féktelenség már Mátyás előtt megkezdődött, az ő életében is ki-kötört, de a király imponáló egyénisége gátat emelt az árnak, mely az ő halála után annál pusztitóbban borította el az országot. Alább, az eddigi irányhoz hiven, szerző kimutatja, hogy mily nagyot esett „hirtelen“ a hemzet, hogy a Jagellók alatt levetkezte ősi erényeit, melyre csak annyit jegyzek meg, hogy sem az erény, sem a bűn nem olyan, mint a kabát, hogy le- s felvehessük, hanem olyan, mint a növény, láthatatlanul nő és hervad el. Majd lerajzolja, hogy az urak haszonlesése, aljassága miként vont maga után annyi nyomort, hogy a paraszt kereszteshadból miként lett boszuló, rabló sereg az urak ellen, s a leveretés után miként következett be megtorolásul a népnek rabszolga állapotba juttatása , hogy az erkölcstelenség felülről miként terjedt el az alsóbb rétegekbe, s miként készítette elő az általános romlottság az ország bukását, melylyel karöltve járt az egyház sülyedése is. Szerző fájdalommal említi, hogy a nemesség a reformációnak, mint a szabadság napjának hajnalán vert békót a népre ; de hiszen ez Németországon is igy volt a parasztlázadás leveretése után, sőt épen Luther, a szabadság vezére szólította fel a német nemességet a rabló parasztok leverésére. A reformáció csak a lelkiismereti szabadságot követelte, mégpedig elég csodálatosan csak a maga számára, de politikai szabadságról akkor ugyan még nem volt szó. Csak a papi igát törték szét, a hol lehetett. Helyesen mondja szerző, hogy a reformáció V
