Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1875
35 Nem igy volt ez a XVlII-ik században. Ez összes irodalmunknak, nemzeties irány tekintetében, hanyatlási kora lévén, ezen hanyatlást a legnagyobb mérvben — nagyon csekély kivétellel — költői irodalmunk tükrözte vissza. Nem is csoda ! E kor volt az, melyről ha átlapozzuk e korbeli politikai történelmünket, ha fontolóra veszszük nemzetünk s az uralkodó-ház közötti viszonyt (III. Károly, Mária Terézia), belátjuk, hogy teljesen alkalmatlan volt nagyobbszerü költemények létesítésére. Nem volt nagy, költői eszméket teremtő nemzeti esemény ! Főuraink ellenkezőleg a múlt század előkelőinek költői fellépésével megvetve vagy legalább fel nem karolva a magyart, idegen müvek olvasásával, az idegen költészet támaszai, pártolói lettek. így reménytelenül a pártfogás iránt, nagyon-nagyon kevés azok száma, kik a parlagon hagyott mezőn a költészet virágcsokrait füzögethették. De másrészről meg kell vallanunk, hogy e kevés, habár csak a lyrai költészet terén, már előhirnökeül tűnt fel a közel jövőben, a XIX-ik században magas fokra emelkedett költészetünknek. Ekkép a lyrai költészet volt az különösen, melynek mivelésével életben tartatott mégis a magyar költészet. A többi, különösen az eposz, vajmi csekély — s mert az is gyarló volt — úgyszólván semmi eredményt sem mutatott. A lyrában is kiválólag csak három név szerepel : Rádai Pál, B. Amadé László és Faludi Ferenc. Sőt szigorúbb Ítéletek szerint a valódi költői nevet csak Faludi érdemli. Ő volt a lyrai müköltészet megkezdője és későbbi magas virágzásának előhírnöke. Mintául a franciáknál ekkor közkedveltségben részesült idylleket választotta s ezek hatása alatt jelentek meg : „Énekek“ és „Pásztori énekek“ cimü füzetei. Faludi jellemzésére álljanak itt a XIX-ik század elején élt nevezetesebb költőnk Bacsányi szavai : „ ...........oly ritka tehetségű és dicső poeta, a kihez hasonló Gyöngyösinek idejétől fogva szinte a kedves Himfynek örvendetes megjelenéséig, igen kevés született a Magyar Földön ; és a kit a Poezisnak egyik nemében, névszerint a Pásztori Költésben mind eddig senki, még tsak távúiról sem követhetett. Ö a valóságos magyar Theokritusz. A drámai költészet, ha kiveszszük a Faludi és kartársai, egynéhány jezsuita által miveit tanodái drámákat (Konstantinus Porfi- rogyenitus sat.), az eposzszal együtt szintén csak a kor hanyatlását mutatja. De nem is lehetett ez máskép, mert az elidegenesedett magyar főurak nem pártolván, sőt tudomást sem vévén a magyar színészetről, ezek szétzüllöttek, elenyésztek. * XVIII. század
