199161. lajstromszámú szabadalom • Eljárás polimer bevonattal stabilizált poliizocianátot tartalmazó diszperziók előállítására
199161 gítségével) szüntethető meg. A találmány szerinti eljárással előállított poliizocianátok felhasználása révén az egykomponensű rendszerek alkalmazási területe jelentősen bővült, tehát nemcsak dermedő nagyobbmolekulájú poliamin- és poliol rendszerek használata lehetséges, hanem folyadék halmazállapotúaké is, továbbá nem csupán különleges láncmeghosszabító szerekkel (például magas olvadáspontú láncmegKosszabító szerek) dolgozhatunk. A találmány szerinti eljárással előállított egykomponensű rendszerek további lényeges tulajdonsága, hogy e rendszerekben láncmeghosszabító szerként aromás diaminok, például 4,4’-diamino-difenil-metán, 4.4- vagy 2,6-diamino-toluol, 3,5-dietil-2,4- és -2,6-diamino-toluol 65:35 arányú keveréke, 1.5- diamino-naftalin vagy 3,5-dietil-3’,5’-diizopropil-4,4’-diamino-difenil-metán is felhasználhatók az egykomponensű rendszer jellemzőinek károsodása nélkül. Ha viszont a fent megnevezett aminokat valamely eddig ismert eljárásban NCO-előpoIimerekkel reagáltatjuk, akkor olyan rövid öntési időket kapunk, hogy ezen összetételek kifogástalan szétfolyása a szerszámban nem lehetséges. Az egykomponensű rendszerekben a nagyobb molekulájú poliaminok felhasználásával kifejezetten kedvezőbb tulajdonságú (például nagyobb szilárdságú, nagyobb feszültségi értékekkel rendelkező, nagyobb keménységű és magasabb lágyulási tartományú) poliuretánok állíthatók elő, a csak nagyobb molekulájú poliolokat tartalmazó reakcióképes poiiuretán-rendszerekhez viszonyítva. A találmány szerinti eljárással előállított, adott esetben katalizátort tartalmazó egykomponensű rendszereket lényegében hőlökéssel térhálósítjuk. Szobahőmérsékleten vagy kissé emeltebb hőmérsékleten szakember számára meglepő módon térhálósódás még ezen erősen hatásos katalizátorok jelenlétében sem következik be, így a katalizátortartalmú keverékek is hosszú ideig tárolható egykomponensű rendszerek. A találmány szerinti eljárással előállított rendszerek feldolgozása is a fenti tulajdonságokhoz igazodik. A folyékony, szobahőmérsékleten önthető keverékeket öntő eljárással dolgozzuk fel, adott esetben a feldolgozás előtt rövid ideig, például 50—70°C-ra felmelegítjük. A feldolgozás történhet centrifugál öntéssel is; az üreges testek úgy állíthatók elő, hogy a fűtött formákban adagolása közben a reakciómasszát megfelelő forgómozgással a felületen eloszlatjuk. Az olvadék öntési eljárás során is megtölthetjük a fűtött formákat a reakciómaszszával, majd bizonyos hevítési idő után (amikor is a hevített formafelületen végbemegy a reakció) a fölös mennyiségű nem reagált anyagot a formából kiöntjük. Hajtóanyagok segítségével előállíthatunk összefüggő cellaszerkezetű poliuretánokat is. A már nem önthető, de terülő rendszereket például kenőkéssel felvihetjük tetszőleges 14 25 aljzatra, így textilaljzatra, például vízre, hurkolt vagy szőtt textíliára, (hasított) bőrre, matricákra (például velúr-szilikon matricákra), vagy valamely köztes hordozóanyagra (például leválasztható fóliára, majd ezt kővetően ezeket hőhatás segítségével térhálósítjuk. A képlékeny rendszereket (például pasztákat) nyomás alatt formálhatjuk hevítés mellett, amikor is 120°C hőmérsékleten 5—15 perc elegendő a megszilárduláshoz. Mártó eljárással is előállíthatunk felületi rétegeket, lenyomatokat vagy formatesteket, ilyenkor a meleg, bevonásra kerülő formát bemártjuk a reaktív anyagba. A reaktív anyagot préselhetjük résen vagy fúvókán keresztül forró közegekbe (forró levegőbe vagy forró folyadékokba) • is, így a megszilárdulás ezáltal következik be. A reaktív anyagot fűtött extruderben részben vagy teljesen poliuretánná reagáltathatjuk, majd ebben az állapotában alakadó nyíláson vagy fúvókán keresztül extrudáljuk és adott esetben forró közegben a reakciót hagyjuk teljesen végbemenni vagy a masszát forró formába visszük, amelyből rövid idő múlva el tudjuk távolítani. A reaktív anyagot feldolgozhatjuk a reaktív fröccsöntési eljárással (reaktion-injection-molding RÍM) is. A szilárd rendszerek, főként a magasabb olvadáspontú (45—65°C) kiindulási poliolok alapján előállítottak nyomással vagy fröcscsöntéssel dolgozhatók fel a poliol olvadáspontján vagy afölötti hőmérsékleten. Ügy is eljárhatunk, hogy az előzetesen előállított egykomponensű rendszert szilárd granulátum alakban a poliol olvadási hőmérséklete feletti hőfokra (általában 70°C fölé) hevített formába visszük. A granulátum felolvadása után a töltött szerszámot 100—120°C-ra melegítjük és a tartalmát megszilárdítjuk. A találmány szerinti eljárással előállított egykomponensű rendszer megszilárdulási hőmérséklete az (A) poliizocianátok stabilizálására használt aminok kémiai szerkezetétől és mennyiségétől jelentősen függ. Emelkedő megszilárdulási hőmérséklettel csökken a poliuretánok képződéséhez szükséges megszilárdulási idő. A kikeményedési idő a hőmérséklettől függően 1 perc alatti időtartamtól több óráig tarthat. Sok esetben a teljes átkeményedés biztosítása céljából előnyös a műanyagokat a formából való kivétel után bizonyos ideig 100°C-on temperálni. Az egykomponensű reaktív rendszerek térhálósodása előnyösen nagyon poláros oldószerek, így dimetil-formamid, N-metil-pirrolidon vagy mérsékelten poláros oldószerek, például propilén-karbonát, dioxán vagy glikol-monometil-éter-acetát hozzáadása révén is bekövetkezhet. Ezen oldószerek menynyiségétől függően az egykomponensű rendszerben a poliizocianátok stabilitása részben vagy egészen megszüntethető. 26 5 10 15 20 25 30 35 40 45 50 55 60 65
