193507. lajstromszámú szabadalom • Eljárás interferonszerű polipeptidek előállítására

193507 finiált, bizonyos egyének a humán fibroblaszt interferon ettől némileg eltérő variánsait ter­melhetik. A normális, egészséges sejtekben a ß-in­­terferon általában nem mutatható ki (The In­terferon System, 55—57. old.). Ezt a fehér­jét a sejt csak valamely IFN-induktornak va­ló kitétele következtében termeli. IFN-induk­­torként legtöbbnyire vírusok szerepelnek, de léteznek nem vírus-jellegű IFN-induktorok is; ilyenek például a természetes vagy szin­tetikus kettősszálú RNS, egyes sejtközi mik­robák, mikrobiális termékek és különféle ve­gyi szerek is. Számos kísérlet történt már ar­ra, hogy az ilyen nem vírus-jellegű indukto­­rok segítségével az emberi sejteket reziszten­­sekké tegyék vírus-fertőzésekkel szemben [S. Baron és F. Dianzani: Texas Reports on Biology and Medicine, 35 („Texas Reports") 528—540. old. (1977) ]. Ezek a kísérletek azon­ban nem vezettek számottevő eredmények­re. Ehelyett ma inkább az exogén humán fib­roblaszt interferonnak az ilyen célú alkalma­zását részesítik előnyben. A vírusok, tumorok és rákos megbetege­dések elleni interferon-terápiát különféle ada­golási rendszerekkel és különféle beadási mód­szerekkel folytatták (The Interferon System, 305—321. old.). így például alkalmazták az interferont orális úton, beoltás útján, intra­vénásán, intramuszkulárisan, intranazálisan, intradermálisan és szubkután úton, továbbá szemcseppek, kenőcsök és spray alakjában; mindezen alkalmazások esetében eredményes hatásról számoltak be. Az interferont rend­szerint napi 1—3 adagban alkalmazzák, 104— 107 egységnek megfelelő adagokban. A te­rápiás kezelés terjedelme függ a beteg álla­potától és a beteg fajtájától, fgy például a vírusos fertőzéseket rendszerint napi egysze­ri vagy kétszeri adaggal kezelik, néhány nap­tól két hétig terjedő ideig; a tumorok és rákos megbetegedések esetében a kezelést napon­ta egyszer vagy naponta többször adott ada­gokkal végzik néhány hónapon vagy esetleg éveken keresztül. Egy adott beteg esetében a leghatásosabb terápiás módot természete­sen a kezelő orvosnak kell megállapítania, aki figyelembe vesz olyan jól ismert tényező­ket is, mint a betegség lefolyása, az előzetes terápia, a beteg reagálása az interferonra és ezek alapján határozza meg a célszerű ada­golási módot. A humán interferont vírusellenes szerként a következő betegségekben alkalmazták az eddigi beszámolók szerint: a légzőutak fer­tőzései (Texas Reports, 486—496. old.); her­pes simplex keratitis [Texas Reports, 497— 500. old.; R. Sundmacher, „Exogenous Inter­feron in Eye Diseases", International Viro­logy IV, The Hague, Abstract nr. W2/11, 99. old. (1978)]; akut hemorrhagiás conjuctivi­­tis (Texas Reports, 501—510. old.); adeno­virus keratoconjunctivitis [A. Romano és mun­katársai: ISM Memo I-A8131 (1979. október) ]; varicella zoster (Texas Reports 511—515. 3 old.); cytomegalovirus fertőzések (Texas Re­ports, 523—527. old.); hepatitis B (Texas Re­ports, 516—522. old.). Lásd továbbá: The In­terferon System, 307—319. old. Az interferon vírusellenes szerként történő széleskörű al­kalmazása azonban nagyobb mennyiségű in­terferont tenne szükségessé, mint amennyi eddig rendelkezésre állott. Az interferonnak vírusellenes hatásán kí­vül másirányú hatásai is vannak. így példá­ul antagonizálja a kolónia-stimuláló faktor hatását, gátolja a hemopoietikus kolónia­­-képző sejtek növekedését és zavarja a gra­­nulocita- és makrofág-prekurzorok normá­lis differenciációját (Texas Reports, 343—349. old.). Gátolja továbbá az eritroid-differen­­ciációt a dimetil-szulfoxiddal kezelt Friend­­-féle leukémia-sejtekben (Texas Reports,. 420—428. old.). Jelentőséggel bír az is, hogy egyes sejtvonalak lényegesen szenzitívebbek lehetnek a humán ß-interferonnal szemben, mint a humán a-interferonnal szemben a fen­ti szempontokból [S. Einhorn és H. Strander: „Is Interferon Tissue-Specific — Effect of Human Leukocyte and Fibroblast Interferons on the Growth of Lymphoblastoid and Osteo­sarcoma Cell Lines”, J. Gen. Virol., 35, 573— 577 (1977); T. Kutawa és munkatársai: „Com­parison of the Suppression of Cell and Virus Growth in Transformed Human Cells by Leu­kocyte and Fibroblast Interferon", J. Gen. Vi­rol.., 43, 435—439 (1979)]. Az interferon szerepet játszhat az immun­­-reakció szabályozásában is. így például az interferon, az adagtól és az antigén beadá­sához viszonyított beadási időtől függően im­­mun-szuppresszív is lehet in vivo és in vitro egyaránt (Texas Reports, 357—369. old.). Emellett megfigyelték, hogy specifikusan szen­­zitivizált limfociták interferont termeinek az antigénnel történő érintkezés után. Az ilyen, antigénnel indukált interferon ezért az immun­­-reakció szabályozója lehet, amely egyaránt befolyásolja az antigén-szintet és a sejt-im­munitás kialakulását (Texas Reports, 370— 374. old.). Ismeretes továbbá, hogy az inter­feron fokozza az ölő limfociták aktivitását és az antitesttől függő, sejtek által közvetí­tett citotoxicitást [R. R. Herberman és mun­katársai: „Augmentation by Interferon of Hu­man Natural and Antibody-Dependent Cell­­-Mediated Cytotoxicity", Nature, 277, 221 — 223 (1979); P. Beverley és D. Knight, „Kil­ling Comes Naturally", Nature, 278, 119— 120 (1979); Texas Reports, 375—380. old.; J. R. Huddlestone és munkatársai: „Induc­tion and Kinetics of Natural Killer Cells in Humans Following Inteferon Therapy", Na­ture, 282, 417—419 (1979) ; S. Einhorn és mun­katársai: „Interferon and Spontaneous Cy­totoxicity in Man. II. Studies in Patients Re­ceiving Exogenous Leukocyte Interferon", Acta Med. Scand., 204, 477—483 (1978)]. Mindkettő közvetlenül vagy közvetve kapcso­latban állhat a tumor-sejtekre történő immu­nológiai támadásai. 4 5 10 15 20 25 30 35 40 45 50 55 60 65 3

Next

/
Oldalképek
Tartalom