192924. lajstromszámú szabadalom • Ragasztóanyag nélküli ízvápa,csípőprotézisekhez, valamint szerekzet az ízvápa rögzítésére
3 192924 4 A találmány tárgya olyan izvápa, elsősorban csípőprotézishez, amely szövetbarát fémötvözetből készült kúpos vápakosárral van ellátva és ragasztóanyag alkalmazása nélkül, mechanikusan rögzíthető az ízárokba, valamint szerszám a rögzítés elvégzésére. A világon naponta mintegy négyezer műízület, elsősorban csipőízület kerül beültetésre. Ez a szám egyre növekszik, hiszen az emberi életkor rohamos növekedésével arányos az ízületek .kopásos" megbetegedése is. A sebészorvoslás és határterületeinek dinamikus fejlődése tovább fokozza a beavatkozások számát. Az immár rutineljárássá kidolgozott műtéteknek ugyanakkor számos gyengéje is egyre határozottabban körvonalazódik. Az ízületek két összetevőből állnak: a csont nyaki részének gömbformájú ízfejéből, mely a csont homorúan kiképződött .ellendarabjába’ az ízárokba (ízvápába) illeszkedik. A különböző kórokok által destruálódott ízület mindkét izfelszinét pótolni kell. Csípőizület esetén például a sebész feltárja a testtájat és először eltávolítja a combcsont feji és nyaki részét a tomporközötti síkig, majd az igy megnyilt combcsont velöüregébe többféle méretű és alakú változat közül kiválasztott, biomechanikailag célszerűen kialakított, szövetbarát fémanyagú protézissel pótolja az eltávolított részt. A protézist csontcementtel vagy mechanikusan rögzíti, majd pedig a csípócsont kivájt árkában rögzíti a szövetbarát műanyagból készült ellendarabot, a mű ízvápát. Ezek illesztésével létrejött .gömbcsukló’ a csipőprotézis. A fentiekben leegyszerűsítve leírt műtéttel járt számos igen bonyolult részprobléma közül az egyik legrettegettebb, gyakori szövődmény a csípővápa kilazulása, majd az egész műízület elszabadulása, illetve helyéről történő kiszakadása. Biomechanikailag szemlélve a jelenséget, magának a szónak a taglalása mutat irányt e probléma szerteágazó útvesztőjében: a protézis-vápa elégtelen rögzülésének és ennek következtében történő kilazulásának két főoka feltételezhető: biológiai, illetve mechanikai. A biológiai ok elsősorban ragasztóanyag tulajdonságaiban keresendő. E célra világszerte metilmetakrilátot használnak, mely katalizátorral szobahőmérsékleten polimerizáló formájában részint nem tökéletesen polimer, szabad monomerjei szövetpusztítóak, de még nem is .szobahőmérsékleten ’ reagál, hiszen az exoterm hóképződés elérheti a 75 °C-ot is, így denaturálja az élő fehérjét. Műtéti hideg folyadéköblités sem sokat segít ezen, mert mind a műanyag vápa, mind maga az akrilát jó hőszigetelő. Az eredmény csontpusztulás és ennek következménye a protézislazulás. A mechanikai okot az alaki, anatómiai viszonyok magyarázzák: amíg például a csöves combcsont tölcséresen táguló vége viszonylag jó, stabil illesztés lehetőségét kínálja pj'otézis számára, addig a csipőárok sekélyes, homorú, így belőle a jól-rosszul beragasztható és ráadásul félgömbölyű, tehát nem alakzáró protézis könnyen kimozdul az egyébként sem tengelyében ható és számtalanul ismétlődő testsúlynyi nyiró-nyomó erők hatására. Lényegében ugyanez a helyzet az egyéb izvápa protéziseknél is. A biológiai hiányosságokat világszerte egyre inkább egyszerűen a csontcement elhagyásával igyekeznek kiküszöbölni és a protéziseket mechanikusan rögzítik, ahol mód van rá. Ez - -mint mondottuk - az ízfejeknél megoldottnak látszik, viszont az ízároknál komoly nehézséget okoz. Ezért kísérleteznek olyan új megoldásokkal, amelyek az említett nehézségek kiküszöbölését célozzák. Az egyik ilyen megoldás az, hogy a vápát ágyazó fém vápakosár külső felületét biológiailag szővetbarátabb, úgynevezett bioaktív anyagokkal vonják be, amelyek mintegy beépülnek a csont anyagába és így biztosítják a mechanikus rögzítést. Egy másik megoldás szerint a vápakosarat szabálytalan, porózus .bioaktiv' felülettel látják el, amelybe idővel ugyancsak beépül az ágyazó csontfelület. Jóllehet ezek a megoldások a korábbiakrál valóban biztonságosabb kötést hoznak létre, alapvető hátrányuk, hogy az operált tetegnek ágyban fekve kell kivárnia a beépülés hosszú folyamatát, amely több hétig is eltart. Tekintettel arra, hogy a protézisbeépítés többnyire idős korban történik, a műtét utáni hosszas égyhozkötöttség nagymértékben növeli a műtét kockázatát (tüdőgyulladás, vérrögösödés, felfekvéses fekély stb). Egy másik mechanikus rögzítési módot a 2 466 239 számú francia szabadalom mutat 1 e. Eszerint a csipőprotézis izvápa része rugalmas anyagból készült patkó alakú elem, amely deformálva a medencecsont üregébe illíszthető és behelyezés után ismét felveszi eredeti alakját, igy az izvápa saját rugózó erejével rögzül a csontszövetben. Ez a kiala- 1 ítás azonban a gyakorlatban nem terjedt el, minthogy a fellépő igen nagy erőhatásokat a rugalmas deformáció nem tudja kompenzálni és az ágyazó felülete is meglehetősen kicsi, emi berágódásokhoz vezethet. Olyan megoldást is alkalmaznak, amelynél a vápakosár külső felületén csavarmenetet, illetve menetszegmenseket alakítanak ki és ezt csavarják be az előkészített vápaágyta (lásd például a 2 301 810 számú közrebocsátás! iratot). A csavarmenetes rögzítés történhet oly módon, hogy a vápaárokba előzetesen menetet vágnak vagy alkalmazható önmenetvágó 1 ialakitása. Az ilyen menetes vápakosár1 többnyire 1 úpos kialakítású, így nem hatolhat be a medence üregébe. Kúpszöge ugyanakkor biztosítja a beékelődést is, ezért a kibillenésnek jobban ellenáll a korábban alkalmazott megol5 10 15 20 25 30 35 40 45 50 55 60 65 3
