180522. lajstromszámú szabadalom • Eljárás biokompatibilis poliamidok előállítására
3 180 522 4 jesen felszabadíthatok, de rendkívül nehéznek bizonyult a hidrolízisnek oly módon való lefolytatása, amely csak részlegesen módosított végtermékekhez vezet. Ezért rendkívül meglepő, hogy a kiindulási anyagok eddig nem szokásos felületi hidrolízisét sikerült megvalósítanunk és ezáltal olyan biokompatibilis anyagokat állítunk elő, amelyek a fenti célokra használhatók, anélkül, hogy az említett hiányosságok bármelyikével rendelkeznének. A találmány tárgya tehát eljárás poliamidok felületi hidrolízisére, amelynek eredményeként csak részlegesen módosult és nagyfokú biokompatibilitást mutató anyagokat kapunk. Ilyen reakciót a hidrolizáló szét és a reakciókörülmények gondos ellenőrzése mellett lehet lefolytatni. Különösen előnyös, ha 3—4 n hidrogénklorid-oldatot használunk, és a hőmérsékletet 20—40 C°-on tartjuk, célszerű azonban körülbelül az emberi test hőmérsékletének megfelelő hőmérsékleti értéket választani. A 'reakció időtartamát az üzemi hőmérséklet függvényében választjuk meg, amely 25 °C-on 10 órától 30 óráig terjed, míg 37 C°-on 30 perc és 60 perc között van. K gyakorlatban fordított arány áll fenn a fenti tartományban a hőmérséklet és a reakcióidő között. Ezt a két paramétert pontosan össze kell hangolni annak érdekében, hogy a kívánt értékeket kapjuk, mivel alacsonyabb hőmérsékleti értékek hosszabb reakcióidőket igényelnek. Kiindulási anyagként különféle poliamid-típusú anyagokat használhatunk, így polikaprolaktám és különböző típusú alifás vagy aromás poliamidok (például szálak, mint kereskedelmi forgalomban kapható, kaprolaktámból nyert szálak, vagy kereskedelmi forgalomban kapható adipinsavból, illetve hexametiléndiaminból nyert, adott esetben szálként alkalmazott poharaid) alkalmasak erre a célra. A kezelés a gyakorlatban úgy történik, hogy ilyen anyagok felületére olyan végtelen dipólusokat vezetünk, amelyeknek az öntöltése nulla. A biokompatibilitást egy gyenge felületi hidrolízis teszi elérhetővé, így feltételezhető, hogy a kémiai módosulás (feltéve természetesen, hogy ez nem bontja meg a kezelt anyagot) nem rontja a biokompatibilissá tett anyag jellemzőit. Számos poliamid-típus közül lehet kiválasztani azokat, amelyek különböző használatra alkalmas anyagokhoz vezetnek. így lehetővé válik olyan anyagok előállítása, amelyek hosszú életű protézisektől olyan vékony membránokig terjednek, amelyek gázáteresztők, és szív—tűdőgépeknél és műveséknél használhatók. Ezeket a termékeket már módosított poliamidból kiindulva állíthatjuk elő, vagy a már elkészített termékeken végezhetjük el a módosítást. Ezenkívül a poliamidot egy vagy több hagyományos töltőanyaggal keverhetjük. A találmányt részletesen a következő példák segítségével írjuk le, amelyek azonban nem korlátozó jellegűek. 1. példa 5 méter hosszú poliamid szálat (0,25 mm átmérőjű, kereskedelmi forgalomban lévő polikaprolaktám) kétszer extrahálunk (40:60 térfogatarányú) dioxán/petroléter-eleggyel, visszafolyatás közben 2 óra hosszat. Ezt követően a szálat előbb acetonnal, majd vízzel mossuk, utána pedig felületét hidrolizáljuk (3 n hidrogén-klorid-oldattal háromszor) 37 °C-on. A hidrolízis 30 percig tart, majd a szálat előbb 0,1 n nátrium-hidroxid-oldattal és utána vízzel mossuk. A hidrolízis befejeződését és így amin-csoportoknak a kezelt felületen való jelenlétét kolorimetriás kísérletekkel igazoljuk. Egy szálmintát 0,l° o-os (súly/tf) telített tetraborátos trinitrobenzolszulfonsav-oldatba merítünk, amely egy óra elteltével sárgás-vörös színűvé változik, míg az összehasonlításul szolgáló minta, amelyet nem hidrolizáltunk, nem kapott semmiféle színt. Az így kapott hidrolizált szálat gondosan és egyenletesen egy intravénás teflon (R. T. M.) katéter köré tekerjük (Wallace, 30 cm hosszú, belső átmérő 0,69 mm, külső átmérő 1,14 mm), és így gondosan befedjük a felületet. Egy hasonló felépítésű összehasonlító katétert készítünk, azonos alapanyagú, de nem hidrolizált szállal körülteke'rve. A két katétert egy átlagos nagyságú elkábított (Pentothan, R. T. M.) kutya vénájában tartjuk szabad légzés mellett. Egy kollaterális combi vénát izolálunk, és egy próbát vezetünk be a kollaterális véna egész hoszszában, oly módon, hogy a próba túlnyomó része mozogjon a csípő-vénában és a belső vena cava-ban. A próba végét a combi véna egy kollaterális ágához kötjük, és az izomkötegekkel befedjük. Végül a sebet összevarrjuk. Ugyanilyen módon a második próbát a kísérleti állat másik combi vénájába vezetjük be. A műtét előtt és után heparint adunk az állatnak avégett, hogy a műtéti sebekből eredő értrombusképzést megakadályozzuk. A próbákat 30 napig in situ hagyjuk anélkül, hogy további antikoagulánst adnánk be az állatnak. Ennek az időszaknak a befejezése után az állatot leöljük, és a próbát kivesszük. A hidrolizált szál-tekercs tiszta és alvadt vértől mentes marad. Az érfal szintén jó állapotban maradt. Az összehasonlításul szolgáló kezeletlen szál-tekercs ezzel szemben számos trombus-szal fedett. 2. példa 3 méteres, kereskedelmi forgalomban kapható poliamid csövet (adipinsavból és hexametiléndiaminből előállítva, külső átmérő 9 mm, belső átmérő 7 mm) felületén hidrolizálunk 3%-os hidrogén-klorid-oldattal, 37 C°-on, körülbelül egy óra hosszat. A reakció befejezése után a csövet 0,1 n nátriumhidroxid oldattal, majd vízzel mossuk. A hidrolízis teljessé válását az előző példában leírt kolorimetriás módszerrel megállapíthatjuk. A vérlemeztapadási kísérletet hidrolizált csőszakaszon és kezeletlen csőszakaszon egyaránt elvégezzük. A. J. Hallem módszere (Platelet adhesiveness in von Willebrend’s disease. A study with a new modification of the 5 10 15 20 25 30 35 40 45 50 55 60 65 2
