174767. lajstromszámú szabadalom • Sertés önitató
MAGYAR SZABADALMI 174767 NÉPKÖZTÁRSASÁG LEÍRÁS ORSZÁGOS TALÁLMÁNYI HIVATAL SZOLGÁLATI TALÁLMÁNY Bejelentés napja: 1977. XII. 22. (KI—753) Közzététel napja: 1979. IX. 28. Megjelent: 1980. VIII. 31. Nemzetközi osztályozás : A 01 K7/06 Feltalálók: Szabadalmas: Kiss Csaba gépészmérnök, Kiskőrös, Kiskőrösi Vegyes és Építőipari Koch Gyula mezőgazdasági mérnök, Budapest Szövetkezet, Kiskőrös Sertés önitató 1 A találmány hálózati vízről működő sertésönitatóra vonatkozik. A sertéstartásban használt önitatók két fő csoportra oszthatók. A gyakorlatban legelterjedtebbek a tányéros önitatók. Ennek a megoldásnak az a legfőbb hibája, hogy nem elégíti ki a higiéniai követelményeket. Ugyanis az itatás során, amint az állatok egymás után isznak, a tányérrészben levő vizet egyre jobban elszennyezik nyállal, takarmánymaradékkal stb., és így a fertőzés - amennyiben a telepen fellép —, egyik állatról a másikra könnyen és gyorsan átterjed. Ugyanakkor az állatok szájából a vízbe jutó különféle szennyeződés, takarmánymaradék, sár stb. az itatóvízbejutva bomlásnak indul és a bomlásnak induló szerves anyagok kitűnő táptalajai lehetnek a különféle patogén baktériumoknak, kórokozóknak. További hibája ezeknek az önitatótípusoknak az, hogy tisztításuk körülményes, gondos munkát igényel, ez a tény a használati értéküket nagyban rontja. A szopókás önitatók hálózati vízhez vannak kapcsolva és úgy töltik be funkciójukat, hogy az állatok a szopókát a szájukba veszik és ráharapással, vagy a szopókarész zápfoggal való benyomásával a víz útját szabaddá teszik. A szopókás önitatók alapelvük szerint két csoportra oszthatók: súlyszelepes és harapós önitatók. A súlyszelepes önitatóknál a sertések az itatok szopókarészét általában zápfogukkal nyomják be és így hozzák működésbe az önitatót. A víz felvétele után a súlyszelep önsúlyánál fogva a víz útját elzárja és a 1747*7 2 további vízkifolyást megakadályozza. Ezeknek az önitatóknak hibájaként róható fel - annak ellenére, hogy a higiéniai követelményeket már jobban kielégítik -, hogy csak 0,4—0,6 att üzemi víznyomás mellett 5 működnek megbízhatóan. Üzemeltetésükhöz nyomáscsökkentőt kell alkalmazni, mert a vízhálózat nyomása az említett értéknél nagyobb. Átmeneti tartályt is szoktak alkalmazni alternatívaként. A nyomáscsökkentő újabb alkatrész, ami költség- 10 többletet jelent és karbantartást igényel. Az átmeneti tartályok pedig könnyen elszennyeződnek, a bennük tárolt víz poshadt, állott lesz, az elszennyeződött víz előbb-utóbb fertőzési gócot jelent. További hátrányként kell megemlíteni, hogy az önitatók akkor is 15 működni kezdenek - tehát vizet engednek kifolyni —, ha az állat nem akar inni, hanem csupán megnyomta az önitató szopóka részét. Ugyancsak gyakran előfordul, hogy a súlyszelepet körülfogó — általában öntvényből levő peremrészek -, viszonylag hamar 20 elhasználódnak, megkopnak és ezek a részek az állat bőrét felsértik, amikor az itató mellett közlekedik, vagy az egyik állat a másikat az iatatónak nekinyomja stb. Fejlődést jelentettek a harapós önitatók, melyek 25 akkor működnek, ha a mozgó részre az állatok ráharapnak, vagy ha valamely más testrészükkel működésbe hozzák. Ezek a típusok általában 1 att víznyomással üzemelnek és ez a körülmény nem szerencsés. Ugyanis ennél a nyomásértéknél a víz olyan nagy 30 erővel áramlik ki az önitatóból, hogy a kitóduló víz-
